Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Kibédi Varga Áron: Gondolatok a posztmodern kultúráról
Az évszázadok során a történetek individualizálódnak, belépnek a történelembe: a mese és a mítosz helyét átveszik a biográfia, a krónika, a regény. A hősök és a cselekmények eleinte még majdnem felcserélhetők, hiszen egy általánosan elfogadott ideológiát vagy erkölcsi rendet illusztrálnak, tetteik és jelentőségük különös módon akkor kezd csökkenni, amikor megerősödik a történelmi pontosság és tudományosság igénye: ami történelmileg ellenőrizhető, szétválasztható, ami már nem mosódik össze mással, az óhatatlanul kisebbé és jelentéktelennebbé zsugorodik. A mesélés halálát talán nem is annyira a hős zsugorodása, mint a XIX. századi nagy realista illúzió idézte elő. A realisták megfeledkeztek — vagy legalábbis szerettek volna megfeledkezni — arról, hogy minden elmesélt történet, minden mese, novella, regény, rendkívül mesterséges: az elbeszélés eredete a tanmese, az exemplum — mindig van jelentése, mindig az igazságot illusztrálja; formája szerint pedig azért mesterséges, mert kezdete és vége van. Ha egy nagyon kivételes esemény történik a valóságban, azt szoktuk mondani: „Olyan ez, mint egy regény!” Ami a valóságban kivétel, az erősíti meg az elmesélt világ mesterséges szabályát. A problémák alkalmasint akkor kezdődtek, amikor az író az igazság helyett a valóságot akarta hirdetni: a történet nem ad többé jelentést a világnak, hanem arra szolgál, hogy megismerjük a világot. íme a paradoxon: az az író, aki megközelíti a valóságot, elveszíti a mesét. A reneszánsz írójának nem volt szüksége valóságismeretre, a XIX. század írója viszont — és ez gyakran különös, sőt hátborzongató — rendszeresen, hosszasan és kétségbeesetten dokumentálódik, mielőtt regényt ír: bújja a szótárakat, a szakirodalmat, a helyszínre utazik; valóságismerete egyre pontosabb, viszont a mese kisiklik a kezei közül. A XIX. század le akarta bontani a régi történeteket és úgy hitte, hogy a valóság új történetekkel fogja megjutalmazni; realizmusillúziója megfelel a korabeli tudományos világ pozitivista illúzióinak: mindkettő hitt a valóság megismerhetőségében. „A mai valóság nem tűri a fikciót”, — gyakran halljuk ezt az érvelést. A régi valóság sem tűrte: csak régen az író sem törekedett a valóság ábrázolására. Az értelem nélküli véletlen valóság helyett az érvényes és jelentésdús valóságszerűséget írta meg. Időközben rájöttünk, hogy a valóság pontos megismerése lehetetlen. Mintha menekülne az ember elől: minél pontosabb műszerekkel vizsgáljuk, annál több rejtélyt ad fel, annál jobban távolodik tőlünk, minden új válasz további új kérdéseket hív elő. A valóság megismerhetetlenségét fokozza, — és ez a tényező különösen fontos az irodalom szempontjából —, hogy a nyelv nem a valóság megismerésének igényéből született. A nyelv d’Espagnat szerint az ősember és a kisgyerek szükségletei alapján alakult ki, cselekedeteket van hivatva pótolni vagy kiegészíteni, és nem azért találták ki, hogy egy tőlünk függetlennek tekintett valósághoz pontosan hozzá tudjon simulni: ekkora módosulásra, az eredeti rendeltetésétől ennyire eltérő használatra többezer év alatt sem lehetett átalakítani. Nem véletlen a romantikusok gyakori panasza, hogy szavaik túl gyarlóak, a kifejezendő dolgokon és érzéseken innen maradnak, és nem véletlen az a radikális következetesség sem, amellyel Francis Ponge a valóság leírására szánt szavakat a szavakkal való harc leírásával keveri. A valóság menekül, a valóságot nem tudjuk szavakba foglalni: ennek az áldatlan helyzetnek legmélyebb oka talán abban rejlik, hogy a modern ember drámaian felborította az alany és a tárgy viszonyát. Erősen sematizálva így mondhatnók: „régen” Isten és az ember, a'teremtés koronája, álltak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a teremtett világ, amelyet az ember volt hivatva megnevezni, és ezzel neki jelentést adni. A modern tudomány egyik legizgalmasabb felismerése éppen az, hogy az alany és tárgy elválasztása problematikus. A tárgy nem közömbös az alanynyal szemben, az alany vizsgáló tekintete alatt módosulhat: amit Heisenberg az anyagi világról mond, mennyivel banálisabban-evidensebben állíthatjuk azt a társadalmi valóságról, amelyet az író kutat! De függetlenségét az alany sem képes megőrizni: a lélektan az embert is tárggyá „degradálja”, az én tárgy lesz, sok más én-tárgytól alig megkülönböztethetően, és kétségbeesetten keresi nagyon is kétséges identitását. 44