Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

1945-ben visszatért Kahn bácsi, aki bement egy utazási módéba, és miután végignézte, hova nem mehetne-utazhatna-emigrálhatna (sehova!), így szólt: „Kérek egy másik földgömböt!” A világkép esztétikai hangsúlyainak erőssége, például a politikaival szemben, a mostani földgömb gyökértelenségre szorító, nem-földre hasonlító állapotával kapcsolatos. Szeretnék gyökeresedni — bár belülről nézve nem érzem magam gyökértelennek —, de nem tudok, nincs módom jövőt látni a politikai megoldásokban, az úgynevezett praxisban, ezért egy másik „birodalmat”, „földgömböt”, egy másik, semmivel sem alábbvaló praxist választottam. Ez külsőleg visszavonulás vagy vereség, valójában megkerülő, átkaroló „hadművelet”, a valóság másfajta bekerítése. Semmi különös nincs benne, ez a magatar,tás nálunk és a világban egyaránt régóta s hitelesen létezik, és épp olyan hagyománya van, mint a politikai megoldásokban hívőkének. A világban, és rövidebb ideje nálunk is megerősödött nem a politikai intézményekben, nem a .társadalom vertikális, hanem horizontális struktúráiban gondolkodás, újfajta magatartások ezek melyek az élet új organikusságáért, puszta megmentéséért küzdenek és amihez az „esztétikával való foglalkozást” közelebb, igen közel érzem. Az „esztétizólást” szelíd technikának, „zöld” szakmának tekintem.

A művészet lagjobbjaiban, egész „alkatában” mindig is volt valami nem-evilági radikalitás, egy soha meg nem valósított, praxisra le nem fordítható „társadalmon kívüliség”, amely tagadja „ezt az egészet”, és éppen ebben, ezáltal szembesítő, reveláló erővel bír. Én ezt nevezem a művészet realizmusának, bármilyen furcsán hangzik is. Mi lennie nagyobb rádöbbentő erő a praxis szabadságfogalmát illetően, mint a művészet lefordíthatatlan, gyakorlatiatlan, ideális és teljesíthetetlen szabadságkövetelése? Vajon nem ezért „tartjuk”~e egyáltalán a művészetet? Vajon nem platonizáló-e ebben az értelemben minden igazi művészet? Szembesít normáinkkal, ideáinkkal és ideáljainkkal, a szabadság olyan fokával, ami „idelenn”, a praxisban szabadság-növelő erővel bír, anélkül hogy elmennénk a pszichózisig, az effektiv elmebetegségig, vagyis lefordítanánk közvetlenül a gyakorlatra a művek „ideáit”. Az esztétikai és a nem-esztétikai összemosása, ami mindenfajta avant- garde-dal szemben az egyetlen komoly gondom, épp úgy hiba, mint a hierarchizáló, megkettőző elkülönítés, a művészet másodlagos „luxus”-ként való izolálása, ami fogalma szerint antidemokratikus, sőt értelmiségellenes konzekvenciákkal is járhat a gyakorlatban. Éppen ez a relatív kettőség, normák és élet között, hivatott megmutatni a végső egységet, a kétféle valóság egyenlő értékét! Azért tartjuk a művészetet, mert realizmusa nem a praxis valóságáé, hanem azzal szemben lázadó, követelő, és „frusztráló” erővel bír. A művészet az a szabadság-birodalom, ahol mindaz megtörténhet, ami a valóságban nem. Például, hogy megint szélsőséges példával éljek: a műben ölhetek, sőt ölnöm kell, hogy az életben ne ölhessek, ne ölhessenek. Olyan szabad nem lehet soha sehol (az élet, amilyen szabadságot ^megengedhet magának” a művészet. De ez nem az elkülönítésre jogosítja fel a gondolkodót, hanem a reális szabadságfokkal és lehetőséggel való ütköztetésre: 'szembesítésre, tehát összefüggésre, összetartozó „világok” ezek, amelyek igen különbözően ugyanarról szólnak — nostra res agitur. „Hátat fordítva odaimutatni”, írtam egyszer, s ma is így gondolom. Ennek semmi köze az elforduláshoz és a kivonulás gőgjéhez, hanem az esztétikai realizmushoz van köze, a művészet lazon radikalitásához képtelennek tűnő dgazságérzékéhez, ami valójában ia valóság épségének: arányos létezésünknek, a viszonylagos egyensúlynak a visszaállítását szolgálja. A művészet igazsága a „világgal szemben” minden igazságalkotás egyik forrása. A művészet „gáttalan” szabadságfoka (ami persze szakmailag semmiképpen sem az, hiszen minden forma a határolás művészete, és a forrna fogalmának használatáról nem tudok lemondani) az igazi esztétikum mélyén rejtőző bölcs belátás. Se nem anarchia, se nem sértődött, valóságidegen ezoterizmus. A művészet igazsága a szántás-vetés igazságának a valóságosságával, tapasztalatával egyenlő.

Valóban, engem nem vonz ez a Föld. Ő nem vonz engem, és nem fordítva. Ám azon vagyok, hogy ez ne járjon rám nézve súlytalansági állapottal. Figyelek és dolgozom, de a saját hajamnál fogva húzom magam le, ide. A magam döntése szerint, vagyis úgy, hogy a művészetben lelem meg azt az élettanítást, azt a pedagógiát,

495