Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

kép kivételével, amire visszatérek —, hogy ez rám volna érvényes. Az idegen ség, illetve a gyökerességgel kapcsolatos megállapítások viszont körbefonnak. Némileg tehát kifejtetten fantomképet rajzolsz meg rólam a levélben. (Egészen a magad előtt látott „mosolygásomig” — ezt ia mondatot közösen felejtsük el.) Leveled egész kontextusa azt sejteti (óvatos igyekszem lenni, elkerülendő lazOkat a jóindulatú fel- tételezéseket Rólad, melyeket Te nem mindenütt kerülsz iel rólam), hogy valójában jóval több és súlyosabb fenntartásod van. Neked van vitád énvelem, Neked az én „fül-problémáimmal” (melyek nekem nem pröblémák), de ebből kevés jutott be a levélbe. Mert mit kezdjek azzal a kétszer is leírt szóval, hogy ,kevés ez, Péter,”, ha nem fejted ki, mihez képest? Mintha valóban „ingerelnél” .(én ezt iá szót is kerülöm ilyenkor, másutt használom, de ez apróság), hogy olyasmiről hallhassál tőlem a válaszomban, amiről feltételezed, hogy iá véleményem, ám Te nem írod le, csak sejteted, önkéntelen és abszolút jószándékú hiba, de engedd meg, hogy rámutassak: eszerint nekem kell afféle szögként kibújnom a zsákból, nekem kell megneveznem azt, amit Neked kéne kérdezni: így van-e, jól érted-e, tényleg így és így gondolod-e. Kibeszélésre szólítasz föl, miközben Te nem mindent mondasz ki, .amit pedig — szövegösszefüggés szerint — gondolsz. Ezzel nehéz helyzetbe hozol, mert bármit mondok, kiderülhet róla, hogy feltételezés, amire Te nem gondoltál. Előbb nekem kellene kimondani mindazt, amivel utóbb valóban vitáznál? Teljesíthető-e így az optimálisan korrekt válasz? És maga >a kibeszélés követelménye, amiben osztom véleményedet? Megnevezetlen (vagy legalábbis írásosan szinte nyomtalan, baráti, kevésbé bánáti beszélgetésekből viszont évtizedek óta nagyon is ismerős) ellenvetések sokaságát hallom (de csak hallom) szövegedből. Szembe kell néznem a homállyal. Én a nappalt szeretem, .a szó első és átvitt értelmében egyaránt. Mondjuk ki, amire gondolunk, ha megszólítjuk egymást. Azért kell ezt megmondanom Neked, mert a párbeszéd nemcsak a másik megismerésének, hanem önmagunknak is a procedúrája. Ráadásul olyan konkrétumokra kelil ia kontextusból következtetnem, amiket igazán kimondhattál volna, mégis szükségképpen melléfoghatok a továbbiakban, fenntartásaidat illetően, lamit aztán Te visszautasíthatsz akár. Bízom benne, nem így, nem ilyen szereposztással tervezted párbeszédünket. A jól körül nem határolt kritika nem más, mint a kibeszéletlenség (tartós állapotunk) csapdája. Ebből a kivezető utat a .következő kísérletben látom: mást és többet is mondok, mint leveled velem foglalkozó tárgyi része, megpróbálom kikövetkeztetni írásod alapján, mire gondolsz még (hogy ennek az eljárásnak komoly veszélyei vannak, mindketten tudjuk). Kevésbé Veled vitázom, inkább elmondom, miként gondolkozom közös dolgainkról. Remélem, a következő beszámoló egyben Neked is válaszol, hiszen le- leveled csomópontjai inspirálták.

Esztétikum és szabadság. Szerinted világképem élményalapja egy történelmi és metafizikai vereség, amiből a „kivívott vereség” szabadság-pozíciójába húzódtam vissza. Ennek lényege: az ‘esztétikum, a tökéletes mű a szabadság utolsó .menedéke és „működési területe”. Az esztéticista világkép ilyen értelemben ,a szabadságra „játszik”, de a gyakorlattól, a társadalmi valóságtól elkülönített, virtuális szabadságra. Én erről ia következőket gondolom:

El is fogadom, meg nem .is, ezt ia .leírást. Szabadnak lenni: épen hagyni változásra és váltásra, tehát alkotásra való képességet, a döntésben való okosságot. Ez csak elméleti adottság, praktikusan el kell jutni hozzá,- a szabadság tehát .az önismeret helye és szelleme, ,yművünk” örökös elemzése. Nem tudom egy alternatíva két, ellentétes pólusának látni ;az esztétát és a nem-esztétát. Minden valamirevaló •zellemi emberben mindkettő egyszerre .lakozik — Benned is természetesen —, és íem feltétlenül állnak harcban egymással. A konfliktus mélyebben, nem egy-egy 'mberben van. Röviden: a legkifinomultabb esztétizmussal találkozom olyan személyiségekben, akik egyben ia magyarság, a társadalmi valóság elkötelezettjei, de .szabadságfogalmuk nem pusztán esztétikai; hogy a legevidensebb példákat .mondjam: Széchenyi és Arany, Ady .és Bartók, Babits és József Attila, Németh László és Pilinszky. Egyiküket sem csak az irodalom vagy a kultúra érdekelte mint irodalom vagy kultúra. Költészetünk közéleti hagyománya egyúttal a legrafináltabb „eszté- tizmus” hagyománya lis. Az embeni-etikai-társadalmi üdvösség és szabadságküzde493