Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - GAZDAG ERZSI BÚCSÚZTATÁSA - Fodor András: Az enyészeten is átsajgó szívű nővér

„Sebző fölvérző ölelések, akár a kések,

villámként sújtó mosolyok, szavak, szó-dörrenések, vihar, iszapos áradás, apályos ernyedések.

Az volt neked a szerelem, akár a vétek.”

De a természet utáni olthatatlan szomjúság — éppen úgy mint Csokonainak legnehezebb óráiban — új és új vigaszt ád:

„Jöjjetek körém most kedveseim, irgalmas rokonok, testvéreim!

Füvek és virágok gyógyítsatok, hangtalan szavakkal szólítsatok!”

S minél inkább megmerítkezünk e panteista lírában, annál inkább érezzük költője eredeti hang-, és színskáláját. Képei kimódoltság nélküli természetes találataikkal, egyszerű célrafogottságukkal meghakikentőek: „Hogy sír ia tó. Hullám húrjai pengnek, / ilyen a húrja fájó szerelemnek.” A megáradt tavaszi vízről ki más írt le ilyet: „a viselős patak parttalan az erdőt öleli.” Avagy ki személyesítette már meg így a szennyezett tengert: „ujján olajgyűrű”?

S bár a szenvedélyes szerelem kívánása nem múlik el a tisztán hangszerelt s nyugatdunántúli tájak árnyalatos szépségét fölvillantó dalokból, a bennük megélt helyzetek évszaka mindinkább az ősz. „Dalom elrepült, nem enyém, / ott ül már az Isten tenyerén.” „Átváltozásod tükrözf átváltozásomat.” „Hajamban ökörnyálak lengnek”. „Ködben a világ elfitult arca.”

A „Bors és paprika” ciklusban még tapasztalhatjuk, mennyi eszes humor, rejtetten érő szellemesség lakott Gazdag Erzsiben, s aztán már csak a „fekete angyal ölelésében” vergődő alkotót látjuk, ki a felismert végzetükkel nyíltan szembenéző elődökhöz méltón, ebben a szerepben is portalan ember tud maradni. Ügy viselkedik, ahogy korábbi Közhely című négysorosában jósolta:

„Ügy leszek majdan a halálé, ahogy az életé lettem: nem kérdeztek, s én nem feleltem.”

Ám végső elhagyatottságában se csupán magára gondol. A magyar költészethez tartozás belső kényszere, ereje végső maradékával is arra készteti, hogy versei magaválogatta gyűjteményét Az utolsó szó jogán még eljuttassa pályatársaihoz, barátaihoz.

Birtokomban van január végén a kórházból írt levele, melyben hetvenötödik születésnapjára — ez év végére — tervezett verskötetéihez kér tőlem előszót, „mert az ország másféltucatnyi gyermekkönyvem után csak mint gyermekversírót ismer ...”

Próbáltam versenyre kelni a könyörtelen pusztító idővel, — hiába. Most, amikor e sorokat írom, Gazdag Erzsi éppen utolsó versének rendelését teljesíti: „Csíráknak add dús nedvedet / s virágoknak magad.”

Temetése órájában kell visszagondolnom rá, hogy nem is oly régen, vidám baráti társaságban egy-rímre írandó versleckéül adta föl nekem ezt a sort: „örzse, öreg fa törzse...” Hadd adjam vissza a folytatást földijének, Weöres Sándornak. Amit hajdan magára vonatkoztatva gondolt, kell hogy a szépnevű nővérre is igaz legyen: „a halottak boldogok... kettőzve égők, mint tó peremén nyár-estben az ablakok ...”

469