Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - V. Tóth Károly: Regényes torzképünk, avagy a falra festett ellenség (esszé)

Egy idő után Ion elszánja magát, hogy ítélkezik Gyuri fölött, s arra kényszeríti, hogy akassza föl magát egy fára. Végül mégis képtelen megtenni.,

Ezután lép közbe a deus ex maohina. Váratlanul zivatar tör ki, s Gyurit villámcsapás éri. Ion megállapítja, hogy még él, s hogy megmentse, földdel borítja be a testét, ami semlegesíti a káros hatásokat. Közben őt egy másik villám agyonsújtja.

Gyuri magához tér, megkeresi Iont, de a kutyája nem engedi, hogy odamenjen hozzá. Közelharcot vív a kutyával, s maga is ugatni kezd.

Juhok jelennek meg egy pásztor kíséretében, aki rákérdez: mi történt itt? Gyuri kijelenti, hogy ő Árpád király, a vaddisznók királya. Ilyen állapotban pillantja meg őt később az erdész, amint véresen, szakadt ruhában, eszét vesztve menekül, s aki rögtön tudja, hogy gyilkosság történt (sic!), olyasmi, aminek nem lett volna szabad itt megtörténnie, mivel „hazánkban az emberek jól megértik és megértették egymást”. Sírva indul el Gyurival a rendőrségre (238. old.).

A könyv silány szellemi színvonala ellenére — vagy talán éppen azért is — reprezentatív értékű. Eklatáns példáját nyújtja annak, hogyan látnak, és főleg hogyan láttatnak egyesek bennünket magyarokat, Romániában.

A köztudottan egyoldalúan tájékoztatott román olvasók többsége szükségszerűen azzal teszi le e művet, hogy a magyarok, ezek a hajdan betolakodott hódítók, akik a közelmúltban is a legembertelenebb kegyetlenségeket követték el, ma is potenciális ellenségeink, hiszen itt élnek közöttünk, és senkiről sem lehet tudni, mennyi vér tapad a kezéhez, mert befolyásos magyar védelmezőik megóvták őket a felelősségrevonástól, s eltitkolják egykori cselekedeteiket. És miközben mi minden jogot megadunk nekik, mert engedékenyek lévén, hajlamosak vagyunk a múltat elfelejteni, ők alattomosan talán csak az alkalmat várják, hogy szövetkezve külföldi társaikkal, újból Erdély urai lehessenek,-s újra kezdjék a románok kiirtását.

Nem sok értelme lenne a könyv tartalmával vitába szállni, hiszen se a reális helyzethez, se a történelmi igazsághoz semmi köze nincs. Tanulmány tárgyává lehetne tenni azonban azt a módot, ahogy manipulálja olvasóit, vagy azt a beteg lelki alkatot, melyből ez a mű született.

Elsiklani fölötte, tudomást nem venni létezéséről azonban nem lehet. Főleg azért nem, mert nem egyszeri megnyilvánulása a benne rejlő gyűlölködésnek, hanem beilleszkedik azon kiadványok sorába, melyek mind sűrűbben jelennek meg az utóbbi időben, közülük nem egy a tudományosság álarcát öltve magára.

Láncránjan a magyarok több mint torzképének: rémképének a terjesztésére az irodalmi formát választotta. Könyvének racionális kijelentései legtöbbször ellentételezik egymást, az összkép azonban éppoly egyértelmű, mintha végig csak mocs- kolódott volna. így azonban hatásosabb, s a hiszékeny olvasó számára nehezebben tettenérhető.

A regény nem csupán az erdélyi magyarokat festi le (még ha a román olvasót elsősorban a magyarok jelenlétéből adódó belső „veszélyre” figyelmezteti is, akiknek még csak a rágalmakkal szembeni védekezés lehetősége sem adatik meg), ha- na •> minden magyart, tehát bennünket is. S ha nem érdektelen számunkra, hogy ’ -tárainktól ezer kilométerekre mit tartanak rólunk, még kevésbé lehet ez közömbös egy szomszédos országot illetően, ahol ráadásul a legnagyobb számú magyar kisebbség él.

458