Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Varga Imre: Álmoskönyv
VARGA IMRE Álmoskönyv (Részletek) VIII. Kaptatunk fölfelé egy zegzugos hegyi falucska utcáján. Az emelkedő végén meredek agyagfal, odabent moraj, nyilván sportesemény zajlik. A meg-meg- sebzett agyagfal tömör, bontatlan, nincs ajtaja sem. Társaságunk egyik tagja mégis be akar jutni, előveszi zsebkését, hogy nyílást vágjon a' falba, valaki azonban lefogja kezét. „Gyerünk inkább ide, ebbe a havasi menedékházba.” Balra boronaépület. A bejárati ajtó mellett kis mosdótál, piros jelzésű fali- csap, törülköző, kezet mostam, várkapuszerűen felhúzzák az ajtót; beléphetek.- A többiek már odabent ülnek, pedig én léptem be elsőként. Mindjárt lefelé tartok egy pincegádor-forma folyosón, le a falépcsőkön, de mutatják, hogy nem arra, hogy egyenesen, ide, ide. Padlástér: nyers hajópadló, zöld asztalok, szedett-vedett székek. Egy szutykos ruhás kislány sürgölődik pincérnőként. Leülni széket keresek, de egyiknek a lába jár ki, a másiknak meg épp a támlája mozog. Végül hozza a lány a székhalomból a legjobb darabot. Az asztalok porosak, ragadósan étel- és italfoltosak. Fölemelem az egyik kenyereskosarat, a lány erre azt mondja, majd ő hoz jobbat, hoz mindjárt egy másikat. „Segíthetek? Segíthetek valamiben?” A lány durva anyagból szőtt szoknyában, háziszőttes vászonkötényben, az arca szutykos. „Most hozom a kenyeret, aztán megmosakszok, lezuhanyozok és bekölnizem magam. Utána lesz ebéde is.” „Éhesek vagyunk,”— mondom. „A zuhanyozás meg ráér délután is, a bál előtt. „Segíthetek? Segíthetek valamiben?” Elindulunk lefelé kenyérért, le a falépcsőkön a pincetérbe. Odalent, egy üres agyag ruhatár pultja mögött három konyhaasszony hámozza a krumplit a földön kuporogva. Elsurranunk előttük, hálisten nem vesznek észre. A lány óvatos, mert szigorú errefelé az erkölcs. Egy csoportban viccelődő, adomázó asszonyok állnak az út szélén. Benyitunk az első ajtón, s most egy hegyvidéki táj kellős közepén. A lány leül, húzogatja, igazgatja vastag vörös gyapjúharisnyáját, s míg várok rá, észreve- szem a távolban sütő-főző, krumplit hámozó, kondér fölé hajló asszonyokat. Cigarettát kérek. A lány keresgéli sokáig kötényzsebében, de mikorra rátalálna, a mellettem könyéken heverésző öreg csobán nyújtja a magáét. Meggyújtják. Keserű nagy füstje marja a torkom és tüdőm. „Nem a szipuját gyújtotta meg?” A pásztor ráncos arca csupa góbéság; már tudom, mindegyik cigarettája ilyen. Veszek inkább a lányéból. Ügy kínálja, mint valami ritka kincset, pedig ismerem: hitvány, vacak. De legalább rajongó adja. Egy karzatos terembe lépünk. Még nem kezdődött el. Mi adjuk a műsort a nézőtér minden egyes helyét betöltve. A karzaton furakszom emberek között. Először a villanyorgonához ülnék, de a zenekar egyik tagja kezembe nyom egy szakadt fenekű csörgődobot. Mutatom, hogy rossz; nem baj, int a dobos, úgyis övé a főszólam, verjem csak az oldalát feszes tenyérrel, mutatja is. Üjabb emberek tolakszanak fel. Vigyorognak mintha nekik szórakoztató volna a zsúfoltság. „Akár egy falusi templom” mondom 38
