Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (prózaversek)

XIV.

Belépek egy régi könyvesboltba két pajtásommal, akiknél tíz valahány évvel ezelőtt egy nagy ruhásszekrényben aludtam éjjelente. „Jöttünk a csomagokat kicserélni.” A molett elárusítónő tett-vett idebent, és eltűnt. A szőke meg a fekete költő spárgával átkötött kartondobozokat tett a földre. Fölakasztva táskám a fekete fali vaskampóra, elindultam amarrafelé, ahol a nagyobb helyiséget tudtam. Benyitok és családi élet lök hátra, a tűzhelynél, konyhaasztalnál sürgölődnek, kávéscsészékkel csörömpölnek. Egy férfi — kockás kötényben —: A bolt, hé, odakint van!

— Hagy lehet az, hogy a két helyiség közül csak itt a kisebbikben tartanak könyvet? Elfér-e ott miindlen?”

— Azok csak az Életünk kiadványai.

Visszabújva az ajtón, poros akta csőm ok, hírlaphalmazok a polcokon, s néhol avítt, papírosfedelű kötetlek. Belépek. Két lány. Előperdülnek felülről a folyosóról mellettünk, az elárusítópultnál. Megfogom egyikük kezét, váratlan kedvességgel hozzámbújik, csillog a szeme, bizalmasan rámmosolyog. Bemutatom a közelben álló szakét. Barátom. B. István. Épp 'egy laszta! szorul közénk. A lány úgy nyújtja kezét, hogy tenyeremet a karján marasztalja.

— Á, az Imre régóta nem volt itt nálunk. Milyen jó, hogy megint rátaláltam.

Ki ez a lány? Csak a kedvessége ismerős, sziemélyes. Beletúrom arcomat hajába- Megérzem: fekete trikója van.

(Fölserkenve déli álmomból, lehunyom újra a szemem. Szédületképpen valami más.)

Egy amfiteátrum lépcsősora. Távolabb, szemmel alig kivehetően emberek mocorognak és közelebb: sziklák, majd még közelebb: kövek, s egyre apróbb kavicsok, talpam alatt már csupán föveny, mögöttem iszap. Én vagyok itt csupán az igazán emberi méret és anyag. A háttér emberei: rajzfilmfigurák.

XVIII.

Lakodalomból hazafelé valakivel tántorogva. A külvárosban egy karcsú rokokó háznál, melynek földszinti üzlethelyiségeit vasrolókkal zárják, találkozunk egy lánnyal. Hasa domborodik. Szinte dorombol kedvesen simogató tenyerem alatt.

— Terhes vagy.

— Igen, babám lesz.

— Babád az most is van.

Kicsit ironikusan; kétértelmű vagyok.

Fölszalad még itt emeleti szobájába. Magára kap valamit, mert nagyon lehűlt a levegő. Barna disznóbőr zakóban ugrál alá a lépcsőn. Fázunk az utcán Belülről. Rajtam meleg gyapjúpulóver és zakó, nem melegít. A társammal megelőznek, igyekszem utánuk. Városszéli útkereszteződés, hangos zene zuhog a családi házak felől. Nehogy elszakadjunk egymástól. Most mégis.

Repülök az aszfaltút fölött. Megcsodálnak magasba fordított arccal, kerékpárt tolva a korai munkába indulók. Valaki elszántan követ, fut odalent alattam. Ekkor pedig a rakétában. Fekszem. Üldözőm ereje a földre már-már leránt. Erőlködöm, nehogy. A fák lombjánál nagyon ügyelnem kell. Föl, mindig a lombok fölé. Föléje. Gúnyos.

Azt már aligha repülöd át. Gondolja. Magas, vékony fa gömb alakúra nyírt koronája. Megfeszült erővel átszállók. Fölötte. Valami erő a föld felé.

443