Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Pomogáts Béla: Magyar és Műhely. A 25 éves Magyar Műhelyről - az Életünk avantgarde-vitája ürügyén

ha akkor megjelenik, talán könnyebb lett volna helyreállítani a folytonosságot a mai és a régebbi magyar avantgarde között, legalábbis meg lehetett volna takarítani néhány félreértést, s könnyen kiderült volna, hogy valamely vadonatújnak látszó felismerést vagy elméletet bizony megfogalmaztak már elődeink. A kötet azonban nem jelent meg, és csak homályos célozgatásokból lehetett tudni: azért, mert dokumentál néhány hajdani, az avantgarde mozgalom és a kommunista pártvezetés között lezajlott éles vitát. Mi, a kötet szerkesztői éveken keresztül nem tudtunk semmit kéziratunk sorsáról, s a kiadó igazgatóját körülbástyázó betonvédelmen nem törhettünk át kérdéseinkkel. Csak most vannak híreim arról, hogy a dokumentum- gyűjtemény előkerült a kézirattemetőből, és megjelentetése talán ismét napirendre kerül. Ennyit a magyar avantgarde szellemi örökségének gondozása körül szerzett személyes tapasztalataimról.

Mindez azt is jelenti, hogy az avantgarde irodalom nemcsak az úgynevezett „ötvenes” években volt kirekesztve a nemzeti irodalmi kultúrából, hanem jóval később is, ha nem is közvetlen tiltásokkal, de azáltal a felelősséget semmiképpen sem vállaló elővigyázatosság által, amelyet a kulturális élet körében különben oly jól ismer mindenki, aki egyáltalán dolgozik. Kétségtelenül a folytonosságnak ez a korábban erőszakosan, később ravasz manipulációkkal elért megtörése okozta azt, hogy a magyar avantgiarde-nak azok a műhelyei váltak orientációs központokká, amelyek a hazai kulturális irányítástól függetlenül működtek: a hatvanas—hetvenes években az újvidéki Űj Symposion, a hetvenes-nyolcvanasokban a Magyar Műhely. Szűk- '

ség volt erre az orientáló szerepre, hiszen ha meggondoljuk, hogy két évtizeddel ezelőtt a hazai irodalomkritika milyen módon manipulálta a valóságos irodalmi vagy művészeti értékviszonyokat, el kell ismernünk az Üj Symposion és a Magyar Műhely értékkorrekciós tevékenységének érdemeit. Ebben az időben kétségkívül tisztázó, pontosabban a művekkel történő szembenézést elősegítő szerepe volt annak, hogy a párizsi folyóirat állást foglalt irodalmi és művészeti kultúránk újító irányzatai és korszerű mesterei mellett, és sürgette a modern hagyományok teljesebb birtokba vételét. A Kassák Lajosnak, Füst Milánnak, Weöres Sándornak és Szent- kuthy Miklósnak szentelt különszámokra gondolok, illetve arra az áldozatos munkára, amelyet a Magyar Műhely szerkesztői és tanulmányírói Pilinszky János, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Erdély Miklós, Bálint Endre, Korniss Dezső és mások munkásságának kritikai értelmezése és népszerűsítése körül végeztek. E régebbi Műhely-számoknak, véleményem szerint, egyértelműen irodalom- és művészettörténeti jelentősége van.

A Műhely profilváltása a hetvenes évek közepén következett be, midőn a folyóirat három szerkesztője: Nagy Pá'l, Papp Tibor és Bujdosó Alpár érdeklődése az avantgarde strukturális és szemiotikái jellegű kísérleteihez fordult, s előbb a „szövegirodalom”, a „szövegkonstrukció”, majd a vizuális és tipográfiai jellegű szemiotikái experimentalizmus vált uralkodóvá a párizsi folyóiratban. Ismertek azok a körülmények, amelyek révén ez a profilváltozás végbement: indító erőt jelentettek a nyugat-európai, elsősorban a francia irodalom hasonló kísérletei, az a teoretikus és költői tevékenység, amely a Tel Quel, a Change, a Revue de Poésie körében folyik, s amelyet Michel Deguy, Jacques Roubaud, Denis Roche és mások költészete képvisel, de indító erőt jelentettek a huszadik századi ismeretelmélet és nyelvfilozófia: Wittgenstein, Carnap, Hartmann, Jakobson, Sapir, Hjelmslev, Sklovszkij, Chomsky, Foucault, Kristeva, Bense, Derrida és mások eredményei is, végül nem szabad figyelmen kívül hagynunk a Magyar Műhely szerkesztőinek személyes helyzetét, nevezetesen Papp Tibor és Nagy Pál tipográfiai tevékenységét sem, amelynek például olyan, a francia irodalmi életben nagy elismeréssel honorált eredménye van, mint Mallarmé híres Kockavetés (Un coup de dés jamais n’abolira le hasard) című művének korszerű bibliofil kiadása. A profilváltozás következménye ilyen módon egy nálunk eleddig jószerivel imeretlen (habár nem hagyományok nélküli, gondoljunk csak Kassák Lajos „képarchitektúráira”!) irodalmi vagy művészi irányzat kialakulása lett: a „szövegirodalomé” és a vizuális költészeté, amely irányzatnak jelenleg — miután a Mozgó Világ és az Új Symposion átala435