Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
ről, meg a fürdőszobáról beszéltünk, na... aztán elmentem fürdeni s kijövet föllármáztam az egész hotelt, mert közben eltűnt a nadrágom,... — Halt! — önt tehát azt állítja, hogy ellopták a nadrágját? — Azt, dehát... — Volt a zsebében valami? — A zsebében?... Az igazat megvallva... Semmi fontos, legfeljebb nehány frank, meg a zsebkendőm ... — Más semmi? — Semmi! semmi! Hildebrand kiegyenesedett. — Meg merne esküdni? — kérdezte vészjóslón. — Megesküdni ? ... Nézze, én magát Párizsból ismerem, számtalanszor ültünk együtt a Café du Dóméban, számtalanszor pezsgőztünk együtt, de ez nem jogosítja föl arra, hogy ilyen vizsgálóbírói tónusban beszéljen velem. Hildebrandt leült s míg a másik beszélt, többször bosszúsan legyintett a kezével. — Most idehallgasson, ahogy csak a fűmön paraszt tud! — Miért úgy, ahogy a fűmön paraszt? — idegeskedett Dutout, — én másképp hallgatok!... A pincér hatalmas bécsiszeletet tett elé. — Amíg eszem, magyarázza meg a viselkedését. — Hát idehallgasson, ahogy maga szokott, ön azért jött ide, hogy könyvet írjon Közép-Európáról, maga befolyásos ember, munkáját több nyelven ki fogják nyomni. Beláthatja, hogy a kormánynak érdeke, hogy csupa jót írjon az általános helyzetről, a kormányzásról, mindenről... Meg fogják kísérelni, hogy félrevezessék, hát ezért kérdeztem, hogy kikkel érintkezett és hogy mi volt a nadrágja zsebében s eszembe sem volt, hogy kellemetlenkedjem. A francia elmosolyodott, kezét nyújtotta. — Értem. — Edmond Dutout urat kérik a telefonhoz — hallatszott a pincér hangja. A francia követte a pincért s nemsokára mosolyogva tért vissza. — Na? — tudakolta Hildebrand. — Tubay Dániel, a Fűmön Atyafitól, szeretne megismerkedni velem és fölajánlotta, hogy holnap körülvezet a városban. Egy fél óra múlva itt lesz! — Na? Mit mondtam? ... — Mit? — A Fűmön Atyafi a kormány félhivatalosa, azt hiszem ennyi magyarázattal megelégszik. Valljon színt: azt akarja, hogy kalauzolják, vagy azt, hogy én. Határozzon mert nincs vesztenivaló időink. — Természetesen magában inkább megbízom. Dutout hamarosan megvacsorázott, aztán kirohant Hildebrand után, taxit hívtak, a taxi megindult, a taxi tutult, a taxi eltűnt. Három perccel ezután megérkezett Dániel, ragyogva, mint reggel a nap. Megingott, mikor a főúr elmondta neki, hogy a francia egy másik úr társaságában távozott. Magából kikelve ordította: — Miért nem fogták itt? — De, kérem... — Meg kellett volna akadályozni!... Mindenáron!... Bármilyen eszközzel!... A főúr feszes sértődöttséggel hallgatta. Később megjegyezte, hogy az Argentínában nem szokás a vendégeket személyi szabadságukban korlátozni. — Mit beszél? — kiáltott Dániel Middé válva a dühtől, — Hol él maga? A Holdban? A Marsban? A Szinuszban? ... Hisz ez az egyetlen szabadság Fumóniá- öan, a korlátozási szabadság! Az ajtó durvát dördült utána. Egy darabig valósággal száguldott. Aztán mind lassúbbá váltak lépései. Végül csendesen baktatott, lustán tologatva egyik lábát a másik után, az aszfaltra bámult ... Ezen a szürke aszfalton valamikor talán Evelin apró sarkai is megkop389
