Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Torday Alíz: Gorka Lívia kiállítása elé
TORDAY ALIZ Régóta próbálom megfejteni, hogy a keramikusok miért, miben különböznek a többi művészeti ág képviselőitől. Miért olyan tudatosak, miért fokozottan érzékenyek, mitől van bennük annyi erő és — igen, jól hallják — annyi méltóság. Én Gorka Lívia barátságát — örököltem. Édesapja, Gorka Géza betegágyánál ismerkedtünk össze és így ugyanabból a forrásból meríthettem, amelyikből Gorka Lívia is táplálkozott. Azt hiszem, őket ismerve rájöttem a titokra: a keramikus nem csupán anyagokat munkál meg, hanem az elemekkel dolgozik. A földet vízzel keveri és ez a levegőből táplálkozó tűzzel ég végső formájára. Föld és levegő, tűz és víz a négy alapelem, anyagi világunk valóságos és misztikus (!) összetevői avatják a keramikust alkotó, sőt teremtő emberré. Gorka Lívia műtermében láttam azt a porosán szürke földet, amelynek különös tulajdonságait csak ő ismeri. Tudom, hogy összeszedi a szőlővenyige hamuját, a bükkfa égéstermékét, s az erdőn, mezőn fellelhető port is olykor, hogy belekeverje mázaiba, hogy a szürke anyagon, szürke mázból a magas hőfokon égő tűzben létrejöjjön a csoda, a mű, az alkotás, a kerámia, — a teremtmény. Gorka Lívia szigorú iskolába járt: édesapja mellett tanulta meg a mesterséget. Itt tanult meg keményen dolgozni, s itt tanulta meg az életet. Felkészülni erre a teremtő munkára több, mint egyszerűen elsajátítani a fortélyait. Nemes emberi tulajdonságok is szükségesek hozzá. Gorka Lívia rendelkezik az egyik legfontosabbbal: a kétkedés készségével. Ez hajtja mindig új útra. Ez ösztönzi az örökös kísérletezésre. Akik régóta követik művészetének alakulását, jól megfigyelhették váltásait, sőt: „minőségi forradalmát”, ahogyan és amikor a dekoratív, színes, rajzos tárgyak formálásából áttért a díszt önmagukból építő és értelmező kerámiákra. A máz ma nem dekoratív ráfestés a tárgy testén, hanem ahogyan maga fogalmazza: tervezett véletlenség. Egyedi és megismételhetetlen kerámiát hoz létre, mert nem teszi lehetővé a sokszorosítást, legfeljebb „családokat”, együtteseket épít belőlük; az egyes darabok hasonlítanak ugyan egymásra, de nem azonosak. De nemcsak a tárgy felületén, annak testében is úgy adja egymáshoz az anyagokat, hogy belőlük a kemencében izzó tűz megteremti a maga földrengéseit és vulkánkitöréseit. Meg lehet tervezni egy vulkánkitörést? Aligha. Így azután még egy óriás tulajdonsággal kell rendelkeznie a keramikusnak: az alázattal e maga előhívta erők előtt. Üjat hoz létre, tanul belőle, újabbat tervez: magasabb fokon tervezett véletlenei segítik mindig előhbre. Ezen a kiállításon a föld erejéről, a természet nagyszerűségéről tudósít Gorka Lívia. Földbegyökerező asszonyalakjai éppúgy az örök lényegről beszélnek, mint felfelé néző, elröpülni vágyó madarai. Gorka Lívia a huszadik század utolsó negyedében teremtette meg azt, amit következetesen csak az ókori görögöknek sikerült: eltűnt a különbség használati és dísztárgyai, iparművészeti és képzőművészeti tevékenysége között. Vázája él, ha virág bókol benne, de harmónikus szép szobor anélkül is; földből, vízből, levegőből, tűzből van: a természetnek Gorka Lívia kezeivel teremtett része. (Celldömölk, Kemenesaljái Művelődési Központ, 1987. január 9.) 376 Gorka Lívia kiállítása elé
