Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tatár Sándor: "Ingyencsoda" önvesztő figyelmem véve (Lator László: Fellobban, elhomályosul)
rá jellemző — mindamellett korunk hangulatával is korreláló — választ ad; a világ gazságaiban való részt-nem-vevést, a „homloktól fölfelé” való tisztának maradást „prédikálja”. Ahogy leghívebb mesterünk tanítja, az ész: kifogni minden kényszeren, reszketve is, világ, gazságaidra, mely minden élőn bokrosán terem, s felfalja fészkét, mesebeli hídra, nemet mondani mégis, kénytelen ... O Olyan ember szava ez, aki — nem véletlen a Babits-allúzió — „rühellé a próféta- ságot”, sőt nem szenvedheti ma sem, akinek ereje a „nem adom a hozzájárulásomat” némaságában rejlik, aki úgy tartja, a kiszolgáltatott helyzetbe került embert a lét, a szenvedés ki nem adott titka magasítja kora, helyzete fölébe. (Jellemző a transzponáltság, a konkrétság kivonásának foka a második versszak 2—8., a személyi kultusz durva diktatúrájára utaló soraiban is.) Az utolsó ciklusból említendő verseket nem utolsó sorban az önmagámnak való (legalább distinktiv) ellentmondás lehetősége választtatta velem. Így például nem igaz, hogy ez az artisztikus versbeszéd minden (önmeg)újítástól tartózkodik. Az Asz- szonypanasz intarziás, mondat-mondatrészt egymásba-ékelő szerkezete (anélkül, hogy a spontánul töredezett vers illúzióját igyekeznék kelteni) nemcsak Latornál novum, de előzményeként sem kínálkozik más a magyar lírában, minit (legfeljebb) Szabó Lőrinc nyugtalan, sor közben meg-megtorpanó szonettjei, és anialogonját sem igen találni a kortárs verselők módszerei között. És visszatér az ember nembeliségének, saját (gyarló) fajához tartozásának fentebb, az Ahogy leghívebb ... kapcsán jelzett körüljárása is. Igaz, ez a közös biológiai és történelmi áramkörbe kapcsoltság a cikluscím-adó Héraclius Gloss töprengéseiben a lélekvándorlás irracionális elképzelésén sarkall — a fenti versben ilyesminek nincs nyoma —, mindenesetre ennek a kultúrtörténeti-vallási reminiszcenciának nem a vers filozofi'kumára, hanem képeire, képstruktúráira nézve vannak lényeges(ebb) következései. Ha az emberi hajlamokat, élvezeteket (központi helyen: a testiség) nem ismertük, tapasztaltuk volna meg saját bőrünkön (!) már előző életeinkben is, ha életünk önálló, csak-ránk-mért lenne, s nem lenne permanens déjá vu, nos, honnan tudnák akkor, hogy mire van szükségünk, hogy mi az bennünk, ami ellen — emberi hiúság ide vagy oda — hiába küzdünk? Az egyetlen lehetőség cím súlyát-felelősségét viseli a könyv középső ciklusa. Ha ezt meg merjük tenni egy predikatív (azonosító) szerkezet egyik tagjának, akkor ennyit merünk javasolni (tág fogalom) a másik pólusra: a hűség. Kritikánk elején jeleztük, hogy Lator László hűsége önmagához amilyen példaadó, olyan veszélyesen bezárkózó, szűk mezsgyén támadt költészetet is eredményez. Tartjuk. Az utóbb közelebbről megnézett versek azonban arra intenek, hogy morális kérdésként is, sőt talán elsősorban akként kezeljük a hűséget, más választást nem engedve, mint amely közte és ellentéte, a hűtlenség között tehető. És ebben a pillanatban — amikor több nem is mondható, hiszen a versek értékét „külső”, másra tartozó kritériumokkal kezdenők mérni máskülönben! — kiviláglik; Latornak igaza van. Az egyetlen lehetőség, igen. 374
