Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Horkay-Hörcher Ferenc: A kimondhatatlan naturalistája (Nemes Nagy Ágnes költészetéről)

formai kérdés tehát, hanem igenis erkölcsi, és erkölcsisége miatt/által igazság-kérdés is.

A kötet első ciklusa — mely egybeesik az életmű első, Kettős világban című kötetével — gondolat-centrikus, erősen koncentrált nyelvű versanyagot tartalmaz. Fiatalos bátorsága éppen abban mutatkozik, hogy ilyen hagyományos versírásra vállalkozik a század közepén — legmélyebb pontján. Nyilvánvaló, e vállalásnak versen túli okai vannak — kiállást jelent a második háború igazi vesztese, az európai kultúra mellett. Témái — mint erre több kritikus is rámutat — az öreg kontinens gondolkodóinak hagyományos, nagy kérdései. Hogy csak néhány címet jelezzünk: Az ismeret, Bűn, A reményhez, A szabadsághoz, Ész. Utaltunk már rá, hogy személytelenségre törekvő, arra ítélt írásmód jellemzi. Érdekes azonban megfigyelni, hogy legerősebb épp ott lesz e költői hang, ahol kénytelen-kelletlen levetkőzi ezt a filozófia-professzori álcát. Példa erre, hogyan hajlik át a dán kocsma realisztikus leírása egy szürrealista vízióba. De hasonló gátszakadás hozza magával az életmű mindmáig legszebb szerelmes versét, A szomjat. Két tónus kevereg e versben. Egyrészt a Nemes Nagynál oly ritka, inkább csak kimondatlanul érvényesülő romantikus érzelmesség („enyém hajad vilió, fekete tolla”), másrészt és ezzel szemben a kifejezésmód visszafogott egyszerűsége, akart tenyeres-talpassága (enyém lehetne... „jcényes kezed, amivel magad őrződ”). A vers titka, hogy az ihlet, az érzelem képes áttörni a tudatosság korlátáin. De azért nem ilyen egyszerű egy költemény héjának fölfeszítése. A második elemként emlegetett egyszerűség, amit egyébként már a párrímek is beharangoztak, s az általunk idézett mondat szerkezetében világosan kitapintható, mint antikos naivitású bicebócaság — igazából közvetett közvetlenség, mesterségbeli tudáson túli elrajzolás, mely méltán nevezhető „metszőén meghitt hangnak”. Hogy miben állt az idézett mondat általunk felfedezni vélt sutasága? „...kényes kezed, amivel magad őrződ” — ez egy olyan értelmezői mellékmondat, mely ugyan nem idegen a magyar nyelvtől, de amely a nyugatos vers csiszolt stíluseszményétől érezhetően elüt. Egy szikárabb, érdesebb tapintású versszobrot eredményez. (Ez a szerkezet egyébként Nemes Nagy verseiben többször is visszatér, már magában ebben a versben is: „És mind magamba lenge lelkedet, / / fejed fölött, mint lampion lebeg /,” de később is elő-előfordul: „Sok fodros angyal, széptekintetű”.)

Hasonló magatartást, testhelyzetet tükröz a ciklus másik jellegzetessége, Nemes Nagy Ágnes korán megmutatkozó tudatossága. A már említett Reggeli egy dán kocsmában a benne felhasznált kép által segíti az olvasót tudatosítani, hogyan szüleiig a vers. A kocsma régi órájának „Famutatója rándul, mint az ín / öreg lovak meg- göbösödött térdén, / és halkan percen, mintha széna hullna, / vén lomha testük s jászolhoz érvén.” Első reakciónk: különlegesen szép kép és hang! Az igazi le lemén j azonban az a fordulat, amellyel megindokolja e kép használatát: „Mert istálló vol hajdanán e hely.” — jövünk rá a tudatos olvasás után. így építi tovább a verset a: eredetileg díszítő kép, illetve így válik egy logiikai-versépítő elem jelentőssé, esz tétikaivá. Hát mégha ehhez kapcsoljuk a strófa folyatásában olvasható öniróniku sorokat is: „s a holt lovak szelíd farára méláz / a kávéillat gomolyán az elme.”

A líra önmegmutatására utaló gesztust fedezhetünk föl az Utazás című versber Egy önkéntelen kép nyitja: a gőzös „... a fáradt / gőzből világos szárnyat áraszt. Nemes Nagynál azonban nem maradhat magyarázatlanul egyetlen röpke ötlet sem „Nekik szól tagoltan, e kép, / mert itt szállni nem elég: / hogy szállni tud, hog szállni fog, / mutatja, mint az angyalok.” Nemcsak furfangos csúsztatás az, hog a gőzös sajátjának, s nem az azt szemlélő lírai szubjektum fantáziájának tulajdoni: ja a képet. De meg ennei is tovább megy az elidegenítésben vagy megszemélyes tésben. A képként létező gőzös mutatja, mutogatja magát, mint az angyalok. M< gyarázható ez az ötlet Nemes Nagy rilkei hitével, mely szerint a tárgyak beszéd' sek, megszólítanak minket és megszólítják egymást. Nemcsak vizuális síkon érte mezhető e gesztus, ahogy már Rilkénél sem csak mesei-romantikus ötlet volt, hane a tárgyak létét, a világ mibenlétét kutató elme felismeréseként. Kapcsolódás ez al hoz a skolasztikus filozófia által kidolgozott tételhez, mely szerint ha valami va

366