Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)

Ha kitekintünk a külhoni irodalmi folyóiratok Létére s látjuk például a párizsi Magyar Műhely bizonyos időkben már-már hősies (nem nagy szó!) küzdelmét, azt vehetjük észre: sakkal több s nagyobb az ilyen kezdemény, mint szerkesztőik személyes „látva lássanak” akarata. Miközben tehetségüket kiteljesítették a magyar avantgarde egy fix pontját teremtették meg. Valóban nagyhasznú irodalomtörténeti korszakot jelentettek nekünk.

Vannak a természetben felbecsülhetetlen értékű, úgynevezett szűrő állatkák, amelyek testükön áteresztve emésztik el azt, ami nem volna igazából asszimilálható.

Úgy gondolom, a szellemi korszakokban is vannak ilyen alkotócsoportok. Milyen tündérivé válik a rokokó Csokonai tollán! S a szimbolizmus Ady énekében ... az antikvitás Berzsenyi ódáiban. Nos, ha netán majd újrokokó művek születnének, ezek már a Csokonai szűrőjén át kerülnének a szellem táplálékai közé, a magyar lét asztalára.

És persze — ha nem is ilyen mértékben — nemcsak a Magyar Műhely tevékenységére vonatkozik ez. (Még sakkal vagyunk adósak, nem csupán a Műhelynek.)

Az tehát, hogy ők szervesen nemzeti irodalmunkhoz tartoznak — ép elme számára nem kérdés.

De kérdés marad: hírük e hazában. Vagy inkább;„belhonunkban”. Ó, ez korántsem hiúsági kérdés (vagy nemcsak az). Amikor én még drámát főként az asztalfiáknak írtam, ahhoz tartottam magam, hogy az Asztalfiák Teátrum színpadára szánom. Ügy gondolom, a kérdés költöztethető; miként ír az a költő, aki tudja — jobbára legfönnebb néhányszáz olvasónak ír, és az, aki bizonyos: legalább ezrek olvassák művét. És túl a „szakmán”. Torzít-e a magány? A „csakazértis”? Módosít-e a vissz- hangtalanság? Az ebbe való nyugvás... Stílusban, látomásban. Van-e igazi — konfrontáló! — szabadsága a színpadnélküli drámaírónak? Hát a külhoni magyar költőnek, írónak, szélesebb körű publikumok nélkül? Ott... Itt... akárhol a világon.

Íme, a kérdések kérdése.

Amiről mi is tehetünk.

Írtam még ifjonti korban egy szabályos szonettet Szent Antalról, aki midőn a „fényes népek” nem hallgatták meg, arccal a tengernek fordult, s a halaknak prédikált. Csoda történt; kiemelkedett a pikkelyes nép, s hallgatták a beszédet.

De hallá változhatunk-e mi, hogy a Temzébe, Szajnába, vagy a Mississippibe ússzunk át — publikumnak.

Csodák helyett végre realitást!

Ide a prédikátorokkal!

361