Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)
persze a Szent Ágostonokat). Az egyéniség már vélük élni kezdett, aztán a humanizmusban, meg a reneszánszban. És eljön a személytelenség új kora — teszem azt századunkban. Csakhogy számomra az én vagyok és az én nem vagyok nem személyes névmás, hanem hangsúly kérdése. Ahol százezer páva „énpoéta” ágál, ott a szürke veréb-lírikus feltűnőbb lesz: a színpompából — statisztikai szépség! — ki- rikít a szürke. A kontraszt törvénye által. Hogy is mondta Szókratész az egyik rongyokban „pompázó' cinikus bölcselőnek: köpenyed likain át (hiúságodra látok! Így vagyunk az önhimnizáló személytelenséggel is. Nem vagyok semmi, csak egy porszem a mindenségből — mondja valamelyik. Több dolgot is elárul ezzel: ő az, aki nem vész el, mert ami már kozmikus porrá bomlott, az tovább nemigen osztható, a Végső Egyig ért; ő az, aki a mindenséghez méri létét, tehát mintegy ráZát a kozmikusra, akár egy porszem-isten, és végül; ő igenis hivatott arra, hogy önmagát porszemnek minősítse. Az önmegítélés ura tehát. Ismét egy önkeresztelő, persze a poétikus fajtából. Bocsánatos önkicsinyítés, vagy lírai önsajnáltatás. Hát bizony csínján a személytelenség ars poeticáival. S ha ez a személytelenség a puszta leírásra vonatkozik, a módszer „halk” melldöngetésének vagyunk tanúi. Nem tűnnek el tehát igazából az efféle szavak: költői, művészi, esztétikus etc. Minden új irányzat nevéhez tapasztja az art szót (pl. Vasarelyék op-art-ja, vagy a concret-art, conceptual-art stb.). A görögből és latinból jőve íme az angolban, franciában is megőrzi valamelyik, netán több jelentését is: viselkedés, művészet, nesterség, ügyesség, tudás, stb. Az meglehet, hogy az avantgarde-on belül is min- lenki mást ért a művészeti vagy a költői fogalmán, de ha egyszer használják az art izót, struccmódra nem dughatják fejüket a „non-etimológia” és „non-szemantika” ivár homokjába. Vagyis nem feledhetik az eredetet, és az ősi jelentést sem. Cézanne írta: a természetből nálunk legyen kúp, henger és gömb ... Ebben az 3 benne lappang: ha egyszer úgyis csak redukált valóság a vadászterületünk. Fölözni a valóság-redukciót tehát. így végül is a művész is a világrestanciát keresi. ralamiféle szubsztanciálisat. Adva van ez, meg ez, meg ez: mi marad még. Mi an mögötte? Hát amögött? Ilyen értelemben a PHILOSOPHICAL ART-is mindig lőszerű. A Cézanne-i gondolatmenet útján halad majd tovább a koncept. Minden z észben történik, szelektáltan ott. De ez a középkori konceptualizmuson, Kant a rioriéig mindent magába szívott. Tapasztalattól nem függő ismerés, kivetítés. Ha lár úgyis a csökkentett valóság a bérünk. Még az alaklélektan is ott munkál mö- jtte: előbb látjuk az egész körvonalát s aztán a részeket. Vagy a Bergson-féle ituíciós elv: az egész megragadása a tudat villámfényénél, gordiusi módon. Régebbi tudós koponyák kiszámították: egyáltalán hányféle drámai alaphely- •t, vagy bővített alaphelyzet lehetséges. Nyilván: a megírott drámák alapján. Nem 1 sokat találtak, s csak azért nem idézek számokat, mert változók, akár a vizsgálati empontok is. No de a meg nem írott, ám lehetséges drámák megszámolásával mi 3Z? Vagy: amit eddig még nem írtak drámaként meg, az bizonyosan nem lehet ámatéma? És; nem drámatéma maga a meg nem írott dráma esete? Ej, dehogy m! De ezt nem azért idéztem, hogy erre világítsak. Inkább arra: ha a dráma íetőségei ennyire korlátoltak, vajon az emberi megismerés szemrései, modusai, a menklátorok annyira számtalanok, hogy immár nem ismerhetjük fel az újakban régit? Az ősit? Ezt én kötve hiszem, kérem. Boldog, aki szinonimákat lel szellemre s világra egyaránt. AZ IDÉZHETŐ. (Erről is sokszor írtam, régebben. Itt most csak említem. A citabi- is, az idézhetőség esztétikai kategória. Ugyanis az idézhetetlen csak akkor élvez- ő, ha benyomásként (megidéző impresszió) szintén citabilis. A szürrealizmus is ;n. Folt-élményt hagy bennünk: egy Dali-festményt nem tudnánk úgy „elme- ai”, mint egy zsánerképet. De a nyomasztó impresszió, emlékkép, mégis megidézi: : a környezet éppolyan, mint egy Dali-festmény.” — mondanánk egy sivár, csonkái s egyebekkel teleszórt homokparti tájra. De ami sem nyelvi individualitásában, zesszió-szerűségében, sem pedig impresszió szerint nem megidézhető? Vajon elég-e Lyi: „Ügy emlékszem, hogy egy zaklatott vers volt.” A megsérült idézhetőség a is volna ez? Nem kedvez a szállóigévé váló szövegeknek, holott mégis csak 351
