Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Alföldy Jenő: Út és megérkezés (Szepesi Attila pályakezdése)
amelyek hirdetői szerint az archaikus-historikus módszer kizárólag a szürrealizmusba oltva alkalmazható a modern költészetben. Szepesi megérezte Csanádi, Weöres és Nagy László poézisében az archaikumnak azt az időtálló tisztaságát és egyéniség-frissítő forrását, melyet sem a millenniumi divathullám historizáló akadémizmusa, sem az irodalomtörténészek egy része által „népi szürrealizmusnak” elnevezett irányzat nem sajátíthatott ki magának a kizárólagosság igényével. A Régi táncdalok egyikében-másikában a legrégibb írásos emlékben fennmaradt táncszókat eleveníti föl, s ráérez bennük a ráolvasó regösénekek bűvölő szertartásjellegére, a szerelmi elbájolás (és ennek hatástalansága esetén az elveszejtő átok) meg a táncritmus közös gyökerére — zene, ritmus, szertartás és szöveg mágikus-archaikus egységére. Ugyanakkor nem nyűgözi magához hamis nosztalgiával az egészségesnek vélt régmúlt — az adott valóság lekopírozását nemcsak a régiség, hanem a korszerűség nevében is elutasítja: „Vallom Kassákkal, hogy a vers nem a valóság visszatükrözésének, hanem önmagunkból való újrateremtésének eszköze” — nyilatkozik a Költők egymás közt című antológiában. Már itt feltűnik, hogy Nagy László és García Lorca neve mellett Pilinszkyt és Paul Celant is említi, s jóllehet a két utóbbi nem hat rá annyira mélyen, mint pályatársai közül Oravecz Imrére, azért a szuggesztív kép tömörsége, az inkább nominális mint verbális építkezés, meg a „nyelvrács” mint versszerkezeti elv őt is megérinti. Ugyanilyen fontos a további fejlődésére, hogy Van Gogh, Hieronymus Bosch, Paul Klee és Gulácsy Lajos lenyűgöző hatásáról és zenei inspirációkról beszél; mindezek hatása a Hegedős-ének verseiben már nem pusztán ízlésbeli vonzalomként, hanem egy komplex esztétikai elv következetes valóra váltásának jeleként mutatkozik meg. Mintha ráérzett volna a képi és a zenei hatás közti transzfer jelenségére: ugyanazt a költői tárgyat egyszerre éli át és jeleníti meg képileg és zeneileg. Az én-től már ekkor a dolgokhoz pártol: kerüli a vallomásos érzelmességet, de érzelmileg megigézetten közelít a tárgyaihoz. Életrajzi anyagát is némi indiffe- rentizmussal, személyes érdekeltségtől mentesen kezeli, noha sosem érezzük személytelenné sterilizáltalak verseit. Abban van legfőbb személyessége, ahogy megformálja versét: elegáns, de nem mesterkélten választékos, a kedély széles skáláján mozgó költészet az övé, a formáló munka kordájában tartott, minden ponton tudatosan ellenőrzött vers az eszményképe. Versformáinak változatossága már a második kötetben a legkülönb formaművészek közé emeli. Elkerüli a másodlagosság egyik nehezen lelepleződő veszélyét : a tartalom és a forma rejtett meg nem felelését, mely rendszerint abból fakad, hogy a versíró nem képes integráltan érvényre juttatni eszmei és poétikai szándékát, az egyiket mintegy ráerőlteti a másikra. Szepesinél semmi ■cényszeredettség, erőszaktétel a beszélt nyelv testén, a mondatokon, vagy a ;zavakon, csupa könnyedség, természetes ráhangolódás a szonett, a zsoltár- őrma, az antik mértékes versidom — bármely klasszikus forma regiszterére, 'lem erőlteti az úgynevezett nagy kompozíciókat: a karcsúságot, a teljes vé- Úggondoltságot, az automatizmustól mentes formát kedveli, még több részes :ölteményei sem haladják meg a három-négy oldalnyi terjedelmet. A dal mű- ajában tisztán előállított minőségek segítették hozzá ehhez a könnyedséghez, nely nemcsak a fiatalos kedv ösztönös lélebkifejeződése, és legkevésbé a spon- án indulat-megnyilvánulások eszköze, mint sok más költőnél, hanem szinte zavankint megmunkált, ötvösmesteri erényeket is megcsillogtató versforma, gységes zenei futam, biztos kézzel, kevés vonallal meghúzott rajz. 341
