Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tandori Dezső: A Kálnoky-izzás (tanulmány)

személyesség is vallomásig jut, mintegy arról számol be, miképpen állíthat-1 nánk meg — vagy épp nem! csak tennénk meg ezért mindent, botorul —, mint rongálhatnánk a bennünk verő Mindenség-Szivet; s a Kálnoky-válasz- íbtta szavak, ahogy a jó ,,-min denség«kö Ítészetek” java anyagai mindig, föld~ közeliek, testazonosságúak: „ö gyújtotta a szent koponyákban a lángot, / melyeket esztelen dühöm sárral dobált. / Nagy műveiken át az Ö tüze sugárzott ..Még valamit a zárt vers bekő-alkotó-hitéről; vagy költőiéről: ha a NAGYSÁG szót, mint Weöres tette verseimében, helyesen, áthúzzák is, lényegében csak magukra vonatkoztatható, tudatosítható részét; a versképződmény létrehozása nem eszményítési törekvés a semmiben, hanem meglévőnek feltételezett pontok „terében” végzett műveletsor, alapja — hite, ha így mondtuk — az, hogy társai vannak, elődei, példák léteznek, melyek szigorúsága pontosan az önállóság kezdeménye; pontosság és magárahagyatottság az, amit a versképződmény-zártság létrehozójának e törekvése során — végül, ha minden jól megy, katarzisként, jutalmul így — át kell élnie. Három-négy sor valóban ábra-jellegre vált még, azután a versben bekövetkezik az igazi — kis! ezért oly hathatós — csoda; látszatra kis csoda, mondom, mert a nagy méretű anyagtömbökhöz ez illik a legszakszerűbben: a személyesség lendülete, esendősége, meghaladott esetlegessége. Még ezek a sorok jönnek addig tehát: „... s a barlangunk körül ólálkodó halált, / az éhes dúvadat, elűzte. Ily csodáknak / lehetett tanúja a gyarló emberállat. / Őserdőnk éjjelét beragyogta e láng.” S most...

Két sor következik, mely ellentétet feszít az eddigiekkel úgy, hogy az ellentét alapját — e rilkei alapfogalmat oly értelemben, hogy ez: műhelyben készülő, nem henye világtragikumérzet csak — megőrzi, épp a vers alapellentétét tehát, továbbá feszültséget ad a sebesség és a hatalmas méretek alig moccanó állandósága, lássuk: „Hányszor rohantam a hideg, szeles szabadba / és őgyelegtem ott a nagy máglyák körül!” Most érzékelem csak, amit tudatosan nem vettem észre eddig: az ősemberi-erdei világ éje, tüzes sötétje visszatér a kirohanás-fogalommal, lobogásával; a pontos jelzőknek nem kell nagyon különöseknek, „érdekeseknek” lenniük; hideg és szeles elegendő, s a nagy máglyák tornyai pontosan helyezik Jékely és Pilinszky közé e vonatkozásban Kálnokyt; persze, egyenértékekként, azaz el sem döntendő sorolás-érték szerint, s megint valami általánosabbat: a vers-helyek, a jelentősek, esetleg ily hármasságokból tevődnek össze, ahol is az egyik a vers-személy cselekvése, a másik az általános tér-jelleg, a harmadik a személyen kívül, szintén a tér ellenében vagy a tér meghatározottjaként végbemenő cselekvés, rögzíthető tényű létezés. A versszak folytatása még mindig ismert-forma: „Belémkapott a láng...” De innen már más, innen, stilizáltságai ellenére is, költészetünk kivételes pillanatai közé tartozik, gazdag sorba: „és most lélekszakadva / kiáltom: «-Nézzetek reám! Szemem fölött / nincsen szemöldököm, a koponyám s a tarkóm / letarolva, korom s pörkök lepik az arcom, / égett rongy a ruhám, mert nagy tűzből jövök!«” Ez hatalmas kép; nem szorul magyarázatra a versbéli szerepe; az utolsó versszakot előzi, ahol minden „visszasimúl”, vagy általánosul ... és mutat ez a szakasz a későbbi Kálnoky irányába is, aki iróniával nyíltabban kezeli, amit korább időin tragédia nagy képletei által sem homályosan ... s a „korom s pörkök” hangalakjában is ott érezhette ő maga, vagy érezhette volna, a tragikus groteszk alig-szófacsarását valami világ-kuli- naritássá .. . ám ezt csak az utolsó szakasz nagy leejtődésének és ebbéli felmagasztalt hangjának (bevezetőjéül merhettük elmondani.

321