Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tandori Dezső: A Kálnoky-izzás (tanulmány)

vedett matéria számára engedett szélső érték, „gyorsaság”. A szakasz bevezetése — hadd iktassam közbe: zárt versformáknál, ha rendjüket megszoktuk már, a formai lebonyolódás is „tartalommá”, közölt anyaggá válik —, a „Másféle kínok is tépdesnek napról napra, / s belémsajog a más szívekbe szúrt tövis. / A Félelem sötét diadalát aratja . ..” sorhármas mintha megszokottabb ismereteket közvetítene még. Ám a gondolat-jegyűség, amit Nemes Nagy Ágnes így fogalmazott meg: „... mert illik őt fitymálva néznem: / esztelenül bízom az észben”, ez a — még mindig Nemes Nagy — „mocsári fény”, az értelemé, mely „a cafatokban rothadó világból... lángol”, az 1952-es Kálnoky- versben ehhez a csúcshoz vezet: „De mért szorongok így? Árthatnak-e hamis / szavak, görögtüzek, trónból sújtó hatalmak? / Én különb zsarnokot választottam magamnak, / aki, ha eltipor, királyom akkor is”. Megannyi kettőspontunkkal az egymásibatárulásokat merészeltük követni, alkalmasint; s Kálnoky- nál ez a végletekig-végtelenig nyíló, látszatra hosszadalmas eszmeiség — ne féljünk e szótól itt — a pattintott-kő-tömörségnek legalább egyenértéke a legjobb helyeken.

Szokatlan? Nem vártuk? Talán mondjuk inkább így: megközelítőleg katarzis-értéke van a várt témakibontásnak. S a szorosan kezelt szerkezetű vers előnye ez; csodálkozásunk hozadékát kapja jutalmul azért, hogy íme, mi mindent előlegezett a már meglévő emlék-élményünk, s hogy a várakozás, a tulajdonképpeni megszokás ellenére is mit rejtett még a megvalósító számára, amit azután elénk tudott tárni belőle, a kiindulási helyzet. A költészet — a költőszemély — jó értelmű titokzatosságát tárja fel minden ilyes történés. A Kálnoky-vers itteni alapképlete sem másként. A következő versszakok, természetesen, nem szolgálhatnak fokozással, jószerivel kidolgozás következik. De ilyenkor már „szívesen olvassuk” a verset, szükségünk van a magunk megnyugvására is. Még egy mozzanatra hívható fel a figyelem. A szoros kezelésű versanyagban a hasonlatok, főleg a költemény alapmetaforája —, amely lehet nem poétikai értelemben vett metafora is! — a szétsugallásával erősítődik fel, a többletjelentésével, vagy épp fordítva: ha olyan alaphelyzetünket teszi zárttá a költő, amely megéri az összefogottságot, ennek terhét... ismét a katarzishoz érkezünk.

Mégis, az alapossággal kibontakoztatott, „levezetett” vers szervessége is alapélményszerűvé válik oly nagy mesterek kezén, mint amilyen Kálnoky. Ha tehát háromszor hét soron át, „mint gót templom falán burjánzó kőfejek”, követik egymást az indokló-indázó motívumok, mélyebb okuk is van a létezésre, nem merőben a vers külső súlyának biztosítása, netán a súly-szerep, a mű viszonylagos ibillenékenységének kivédése. És nem -csupán a nehéz szépség hordozása a dolguk. Mert, ki ne hagyjunk egyetlen részletet sem, persze, hogy szépek ezek a szakaszok — s idézzük őket azért is, hogy a hirtelen, drámai, megrendítő elevenülés előkészítői legyenek itt, érezzük, mit valósítanak meg, ismét a Kálnoky-féle lassítás roppantul tudatos, „áldott” létrejövésű eszközeiként —: „Ö gyújtott életet bennem...” — mármint e király, a Gondolat, mely... aki... ebben a duplázott-kapcsolatban áll a vers központi személyével, „... s ha a szövetnek / egyszer tövéig ég, mert így rendeltetett, / és akarata mint külön személyiséget / megsemmisít, tüzes pokolra mégse vet...” Elemezhető, természetesen, filozófiaszempontúlag is ez a nagyon mély képződmény; maradjunk mi csak azon a fokon, amelyik a versszerveződésé: „isten” és „gondolat”, ezúttal kis betűvel, azonoséltűsége a mű céljait szolgáló anyag

319