Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Simonffy András: Dukai Takách Judit: Az én képem (esszé)

Elvonul Sárvárról Győr alá Horváth József Elek, a kikosarazott patva- rista is, aki már korábban hírét vette a verselgető bakfisnak, s felkereste Du- kában, hogy szerelmes leikébe csomagolt poétái manírokkal tömje meg fejét, de indul a tizenhat éves Judit is, édesanyja elveszítése után Sopronba, hiszen egyetlen gyermek lévén rászakadt iá születése idején épült kúria háztartásának gondja-baja, s a gazdasszonyságot immár otthonról ellesni nem lehet, tanulni kell. Tizenhét éves, amikor átveszi a nagy ház vezetését. „Sütött-főzött, fontvarrt, kézimunkázott, szabad perczeit pedig zongorájának, virágos kertjének és a múzsáknak áldozta”, sűríti sorsát Vadász Norbert rokonszenvvel. „Dukai Takáoh Judit munkássága korjelenség — teszi fel az i-re a pontot száz évvel később Kosztolányi —, úgy művelte a költészetet, ahogy abban az időben más lányok hímeztek vagy zongoráztak.”

Am, ha egészen így lett volna, ekkor kellett volna elvesznie. Elvesznie, vagy ha úgy tetszik, belesimulnia kiszabott sorsába. Verselgető, blavírozó, kellemes társalkodó leány, nagynak mondható vagyonnal, amelynek egyetlen örököse. Nem tudjuk, mond-e nemet valakinek is, nem tudjuk, próbálja-e már a szerelmet, csak elképzelni lehet az édesapjával töltött csendes dukai estéiket, ezt a majd Freudra váró együttlétet halott anya, felvilágosult apa, s a ház gondjait vidám kedvességgel intéző, a betévedőknek örömmel és szívvel sütő-főző nagyleány idillnek megélt csendes tragédiáját. Tragédia, mert tűnő, rebbenően omlatag; a végigtáncolt celli, nemesdömölki bálok ideje ez, táncol, él és nem választ, vissza, mindig vissza virágaihoz, a „földház”-hoz, ahol anyja nyugszik, s amely földház megvan ma is: a kripta boltozata tetőszerűen felnyomja a régi dukai temető füves-virágos talaját. Talán édesanyja, Witnyédi Terézia korai halála, talán a tüdőbajra való hajlam öröklött génjei üzenik: élete nem lesz hosszú, fölötte jár hát, nem tervez, lassítaná az ellobbanást, vénkisasszony-jelölt és csendes melankóliába hajló szépség egyszerre, s mint ilyen; természeti jelenség. Ilyen költői világa is, ott ragyog, ahol természetes lehet, s ott modoros, ahol ráerőltetett üdvözlő, köszöntő s más kordivatos formáknak hódol, ám ebben is mesterkéletlenebb többnémely kartársainál. Katona József, már túl a Bánk bán megírásán az ő magyaros mértékét keresi, lelné fel — olvashatatlanul; verselő „barátnők” hozzá írt episztolái egyenesen elijesztik a mai olvasót. Bimbó, amely nem vágyik kinyílni, mert a nyílásban már a pusztulást is érzi egyben, illatozik, hát, s „dögleszt”. De még nem tudja igazául, talán nem is foglalkozik vele. Tanácstalan.

Ha a kötetnek is címet adó Az én képem című költeményét megforgatjuk, s talán megpróbáljuk prózának olvasni, s nem irodalmilag, hanem lélektanilag elemezni, meglepő felfedezéseket tehetünk, s egyben rábukkanhatunk Berzsenyi Dániel hozzá írt episztolájának előzményeire is, s abban az érett férfiszerelem odafigyelő, társul elfogadó gesztusával, az elsietett élet, elmulasztott lehetőség darabos férfibánatával.

Dukai Takách Judit érzi, hogy ő más. Másságának okát saját külsőségeiben, hűségnek s halálnak eljegyzett állhatatosságában keresi, megérzett különbözőségét ide magyarázza: „Fekete haj födi fejemet, láthatod s már természetemet ebből gyaníthatod; ám a fekete szín a gyászt ábrázolja, s ez bennem magát meg nem hazudtolja: hajlandóságom nagy a szomorúságra s egy csendes magányba rejtett komorságra. Víg is vagyok néha, szívem kiköltözik gyászából és örömköntösbe öltözik.” Alább: „Magyar születésem hozza magával tán, hogy természetem szomorúbb, mint vidám. Közmondás az, hogy: a magyar sírva táncol, magyar természetünk hát, mely ehhez láncol.” Egy

310