Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)

másokéval, így a gyermekrajzokra emlékeztető merész és kifejező ákombákomjai- ban, az alakok groteszk formálásában az évtized közepén összetalálkozik Szabados Árpád vagy Bangha Ferenc látásmódjával, Wahorn András szubkulturális hordalékaival, az Ujházi-istílus mégis más: tágabb a világ, sokrétűbb a képi anyag, finoman és érzékenyein összetett az élmény-síkok szövevénye, így maga a stílus is kizá- rólagosabb érvénnyel igyekszik összefogni a tág és széles, egyre burjánzó univerzumot. Univerzum? A mester legyinteni fog (borosta!), mégse kerüljük ki e szót: a kisvárosi tenyészet, a párisi boulevard-ok és bistrat-k nagyvilági és otthonos közege, a sörmecosek és a kiállításnyitók rokonjellegű elragadtatása, a barkácsolás és a „művészet” egyaránt érvényes gesztusai, egy ritka és sokirányú műveltség láthatatlan, de búvópatakként olykor feltörő forrásai, — ezek a nyersanyagok, amelyekből a mester szabadalmazott univerzuma teremtődik. Teremtés? „Miközben teremtette mormogott az / Űr kezdetben az Eget és a Földet / a Nagy Világot / Kinyitotta a / És kipakolt belőle / kegyhátizsákot / Remélem morgott hogy ez az / Egész egészen / jól el lesz velem”.

Jó tíz évvel később, Kukorelly Endre „versezetében” (Elrendezés) vigyorogva ismerjük fel a hetvenes évek elejének Újháziját, ezt a világot teremtő, a világban el- és berendezkedő boldog tétovaságot, tétova boldogságot. És mi van az ő „kegyhátizsákjában”? Nyersanyag, félkész és eldobott részletek, különféle rétegek és kultúrák kacatjai, egész és törmelék. Előkerül az is, ami nélkülözhetetlen az elrendezéshez, a mozgató elv: ezt „körhinta-perspektívának” nevezhetjük. A hetvenes évek elején tűnik fel először, hogy a vásznon, a síkon megjelenő látvány elbillen egy kissé; később bátrabban borul fel a táj. Mintha repülőgép ablakából látnánk, a világ ugyanaz, amit — ha odalenn állunk — magunk is az unalomig ismerünk, innen föntről mégis alig-alig hasonlít. Ahogyan gépünk irányt változtatva, kényelmesen kissé oldalra dől, a lenti tárgyak, a táj részletei, a csataterek nyüzsgése, a házak és a tornyok, az emberek és más teremtmények mintha maguk is irányt változtatnának. Elfordulva megszokott helyzetüktől, mintha új síkban jelennének meg, korábban nem érzékelt viszonylatokban. Így minden furcsán elrajzolódik, ami eddig észrevétlen volt, most különös hangsúlyt kap. A gép hirtelen zuhanása, emelkedése váratlan élességgel rajzolja ki a részleteket: egy lovast hátulról, a nyomában felszálló porfelhő irányából, a bohóc-arcú teremtéseket lentről, a cipők felől, a tengerészt a matrózgallér mögül. Minden kép csak pillanatig van szemünk előtt, eltűnik, más, fontos részletek rohannak szembe, más síkok, más terek. A pillanat megnyíló résein mindannyiszor ismeretlen és vonzóan színes világba pillantunk. Mire ráébredünk, hogy repülőnk csak afféle láncon függő, rozsdás vásári alkotmány, alacsonyan forgó körhinta, már késő: el vagyunk ragadtatva. Űj világot kaptunk, semmi kedvünk kiszállni.

A „körhinta-perspektíva” Újházi képeinek legfontosabb, legdöntőbb, a dolgokat és viszonylatokat meghatározó alakító-elve. Sajátos montázstechnikára is emlékeztet a szerkesztésnek, az elrendezésnek az a módja, ahogyan Újházi a különféle elemeket, egész alakokat és kiemelt részleteket, váratlanul felbukkanó fordulatokat és egymástól távoli dimenziókat helyez egymás mellé, von azonos éghajlat alá. Nem volna azonban ő maga, a mester, ha meglelvén az elvet, most már dogmatikus módon, tűzön-vízen át ragaszkodna hozzá. Nem, a mester következetessége nagyvonalúan rugalmas: semmit sem vesz „szó-szerint”, így a képek síkján gyakran és szívesen keveredik e „körhinta-perspektíva” a közönséges, mindennapi látványnyal és a felületre kiterített, sorokba rendezett ábrázolással. Szellemről van szó, nem egyszerűen technikáról.

A hetvenes évek első felének (egyik) főműve a Falusi kocsma (1973). Holmi nadapi életkép, amely a szemünk láttára növekszik, mélyül világképpé, világmodellé. Egyetlen, széles ívű pillantással tekinthetjük át e jókedvű enteriőrt, az ott-feledett papírfűzérek, lampionok alatt folyó életet. A rúzsos mosolyú kocsmatündér és a biliárdnak nekiveselkedő kocsma-bajnok között a falusi ivó couleur local-jában pá- colódnak a törzsvendégek meg a tántorgó söröskrigli'k, a dülöngélő, fájóslábú székek; ennyi. Az ecsettel meghúzott színes kontúrok, a mozdulatok képtelenül kanyargó és őrjítően pontos koreográfiája, az oldott, laza részletek, az egész heve284