Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT KASSÁK LAJOS - Fehér Erzsébet: A "szintetikus irodalom" első fokozata (tanulmány)
győzőén bizonyították az irányzat szerves fejlemény voltát irodalmunkban, a tizes évek elejétől követve nyomon azokat a tendenciákat, amelyek az avantgarde felé mutattak. A kutatások azóta a nagy életművekben is fölfedezték ugyanezeket a nyomokat, főként az expresszionizmusét, elsősorban Ady Endre 1912 utáni költészetében (Rába György, Király István), de Babits Mihály háború alatt írott verseinek dikciójábain, szövegalakításában is (Rába György). Ebből nyilvánvaló, hogy a magyar aktivizmust előkészített irodalmi taiaj várta. E tekintetben az irodalmi fejlődés folyamatosnak látszik. A nagy kérdés immár az, hogy mit vett át a fölhalmozott eszközökből az 1915-ben induló irányzat. A hagyományhoz való viszonyt és vele az irodalmi fejlődés folytonosságának problematikáját tehát szükséges megvizsgálnunk az avantgarde oldaláról is: nem a kiáltványokra és programokra, hanem — miként Béládi Miklós sürgette — a művekre fordítva a figyelmet. Csak a művek elemzése adhat választ arra a kérdésre, hogy az aktivisták fölhasználták-e (és miként) az előző nemzedék által fölhalmozott új poétikai eszközöket, vagy esetleg túllépve rajtuk, korábbi hagyományból alakítottak ki új formákat. A „preavant- garde” eljárások továbbfejlesztéséről van-e szó, vagy a századelőn indult modern irodaloméval közös hazai és világirodalmi forrásoknak más elvek szerinti alakításáról; közvetlen kapcsolódásról-e, vagy párhuzamos fejlődésről, amely egy bizonyos ponton új irányba tért el a Nyugat által fémjelzett modernségtől. Ily módon kerülhet más megvilágításha a hagyományhoz való viszony gyakorlati-technikai oldala: a formabontás kérdése. Kassák első verseskötetének vizsgálata az elmondottakhoz szolgáltathat fontos adalékot. A hagyományhoz való viszony minden szuverén művésznél, így költőnk esetében is eüioti értelemben veendő, aki szerint: „A tradíció, mindjárt a legelső helyen, történelmi érzéket jelent... és a történelmi érzék távolról sem áll abban, hogy a múltban csupán a múltat ízlelhetjük, hanem éppen aktualitását is...” A mához szólás igényj pedig már az induló Kassáknál is mindennél erősebb volt. Ezt mutatja az a jelképes értékű mozzanat, hogy az állásfoglalást provokáló történelmi élmény: a lyáború szabadítja föl benne az eredete hangú költőt. Az Éposz Wagner maszkjában című kötet kiadása, amelybe-néhány hónap azonos témájú költői termését gyűjtötte össze, maga is vita és állásfoglalás volt egyszerre. Szembeszegülés a háborús mámorhangulattal, polémia a nemzetköziség elvét föladő~szőciáldemokráciával, a hősi pózok hazugságaival. A tárgyias, látszólag kötetlenül áradó versbeszéd a háborúba sodródott ember kiszolgáltatottságát és szenvedését mutatta föl: a frontra hurcoltakét és az otthon maradottakét. A hagyomány, amelyhez nyúlt, csak keretet, bár igen mély jelentést sugalló keretet nyújtott az aktuális mondanivalóhoz. A legfontosabbakat rögtön a cím jelezte. Kitüntetett szövegbeli helyzeténél fogva egy cím fontos utalásokat tartalmazhat mind magára a szövegre, mind a beszélői attitűdre, mind az értelmezés mó- dozataira nézve. Kassák kötetének címe mindhárom mozzanatot magában foglalja: megjelöli a műfajt mint szövegszervező elvet, jelez egy szerepként értelmezendő beszélői beállítódást és egy olvasó felé irányuló elvárást, hogy az a mflvelődéstörté- neti allúziót megértse. A szöveg értelmezésében a továbbiak során a cím sugallta utasításokat követem. Legkényesebb pont itt is, mint az avantgarde műveknél általában, a műfajiság. Bár a kortársi kritika (elsősorban Kosztolányi és Komlós Aladár) szinte azonnal fölfedezte a kötet zárt és tömör szerkezetét, eposzként nem olvasták sem akkor, sem később irodalomtörténész méltatói; az utóbbiak (Bori Imre és Rónay György) eposzi- ságát csupán tárgyára, annak arányaira, a világnézetben mutatkozó teljességigenyre korlátozták, kizárva ugyanakkor az eposzi forma meglétét. Eszerint a cím műfaji utalása nem több metaforánál. A kortársi irodalom azonban azt tanúsítja, hogy nemcsak Kassák, de más művészek is eposzi korként élik át a háborút. A 20. századi ember ekkor szembesül először a világ szorongató, emberi mértékeken túli arányaival és azzal a sokkoló élménnyel, hogy az egyéni sors távoli, ismeretlen népek életével szorosam összefonódik. Az individuálisból a tömeglétbe való átlépés nem 265
