Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT KASSÁK LAJOS - Aczél Géza: A bécsi Kassák (tanulmány)

művészeti szándékait külön utakra terelve írói munkásságának átértékelésébe és képzőművészeti ambícióinak megvalósításába kezd.

Kassák csalhatatlan érzékét bizonyítja, hogy írói-szerkesztői munkájában véletlenül sem gabalyodik a háború utáni vákuum-helyzetben gombamódra elszaporodó periferikus, álmodem mozgalmak hálójába, a kísérletezésekből azokat a tendenciákat igyekszik kiszűrni, melyek realitásai a legnagyobbak, s melyekből a húszas évek két legéletképesebb irányzata megszületik: a konstruktivizmusét és a szürrealizmusét. A konstruktivizmust — az említett külföldi példák és az orosz szuprematizmus ihlete nyomán — festőként maga is műveli, Képarchitektúrája ennek az irányzatnak sajátos elmélete. A szürrealizmus tételeinek jelentős része Breton 1924-es kiáltványa előtt közismert, a Ma hasábjairól is rekonstruálható. Kud- lák Lajos Kritikusoknak és psychoanalitikusoknak című írásában az objektív kritikát pszichológiai alapon kívánja megoldani, a társadalmi összefüggések megértéséhez pedig az ösztön-szint megalkotásának fontosságát hangsúlyozza. Pierre Reverdy az álom gondolkodói szintre emelését követeli. Nem kevésbé jellegzetes az 1922. márciusi Párisi Kongresszus kérdőíve sem, mely azt tudakolja: „A modernnek nevezett szellem létezett-e mindenkor? A modernnek nevezett tárgyak közül a magas formájú kalap inkább vagy kevésbé modern-e, mint egy lokomotív?” Sánta Pál Áttekintése is jóval a manifesztum megszületése előtt lényegében már a szürrealista poétika sarkalatos kérdéseit feszegeti: „A szimultán költeményben — írja — a tudat cenzúrának többirányba oszlásával a tudatalatti indulatok szabadabb asszociációja áll elő, mely egész közel fekszik az ösztönhöz.”

Noha az 1923-ban megjelent Űj versek kötettel (19. — 40. vers) és az életrajzi ihletettségű poémával Kassák költészetének új fejezete dereng föl, kétségtelen, a költő útját a „bizonytalanságból a bizonyságba” (Vadas József) képzőművészeti tevékenysége egyengeti. Igaz, kollázsai és papírmontázsai kezdetben még szintén a dadaizmus égisze alatt formálódnak, de itt már „dada-fogalma távol állt Tristan Tzara, Marcel Duchamp vagy akár a politikus George Grosz minden kételkedő cinizmusától ... purista megszállottság vezette a múlt formáinak szétszaggatásá- ban” (Körner Éva).

A Képarchitektúra képzőművészeti röpinat, de lényegesen több is annál. Első fokon egy kubista útkeresésen felnőtt, a technika bűvöletében élő irányzatot, a konstruktivizmust jelöli a konstruktőr nyelvén, az ideológus viszont a harmonikus társadalmi építkezés perspektíváit érzi bele, univerzális rendszernek tekinti tehát, amelyik „kiszabadult a »művészet« karjaiból és átlépett a Dadán”. Jóllehet, szertelen asszociációi, erős gesztusai nem éppen a fentieket igazolják, s az is jellemző, hogy a manifesztum szövegében az expresszív formák uralkodnak — de elindított egy olyan számvető, a pályát tovább lendítő teoretizáló folyamatot, melynek gyors egymásután a Mérleg és tovább, a Válasz és sokféle álláspont, az Egy generáció tragédiája, az avantgarde klasszicizálódásának első tüneteit fölmutató Vissza a kaptafához vagy a költő politikai nézeteit összefoglaló könyvecske, az Álláspont. Tények és új lehetőségek a legjelentősebb állomásai. Az aktív ideoilogizálás mögött — mint Kassák pályáján annyiszor — a mozgalom belső ellentétei feszülnek, s a szemléleti különbségek a Ma újabb, talán legérzékenyebb szakításához vezetnek.

Ha a dadaista kiáltás, a veszteségtudat irracionális hullámzásai valami közös élményt is kifejeztek a szétszóródás, a trianoni sokk kezdeti időszakában, akkor az események tanulságainak a levonásával, a jövő feladatainak felrajzolásával a korábbinál is élesebbé váltak a magyar progresszió politikai-művészeti ellentétei. Ennek némileg természetes tünete az emigrálok és az itthon maradottak egymás elleni acsarkodása — előzőek megalkuvással és behódolással vádolták az ellenforradalmi rendszerbe úgy-ahogy beilleszkedő társakat, az itthoniak a maradék lehetőségeket mentendő a Tanácsköztársaság szélsőséges megnyilvánulásaitól igyekeztek elhatárolni magukat. Ebben a párbajban az avantgarde hazai lejáratása elkerülhetetlen volt, bécsi cikkeiben (Magyar irodalom 1920, „Világirodalom felé”) pedig Kassák látta úgy, hogy a vérző Magyarországon „vannak írók (sőt, ha passzíve is, csak ilyenek vannak), akik gyáván vagy okosan az utolsó lámpákat is kioltják az eszükben. Nincsenek kivételek. Kosztolányitól kezdve, Babicson keresztül egészen

251