Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
puta. Ami pedig a hatalom megdöntésének filozófiáját illeti, ezt olyannyira különböző directiók befolyásolják, hogy általánosságban szólva könnyein elcsépelt közhelyeket görgethetünk egymásra.” Hogy a menekülők nem történet-philosophiai seminar ra érkeztek, hanem lépre csalt és a hegyi emberek által elfogott társukat kiszabadítani, jól tudtuk, mégis efféle keserű kitörések és kedvetlen viták színhelyévé vált a Mö- rul-alji ház, melynek ebédlőasztalánál dohányfüst és liqueur-szag terjengett; túlélők és vesztesek kanalazták a raguiét, a lelkes, túlbuzgó honleány, anyám, Gyulayné sz. Froniusz assz. főztjét. „Bizony, bizony, érdekes amit ön mond” válaszolt hunyorogva az első élő és valóban professionista revolutioner, akit valaha is láttam, „de további vitának nincs helye. Most és itt teljesen cél nélkülinek tartom ezt az asszonyi lefetyelést. Köszönjük a vacsorát” — mondta, botja után nyúlt és meglepő gyorsasággal kivonult hat társától kísérve a szobából; — köztük volt Mosonyi kapitány is ünnepi díszben; panyókás tábori sipkáját fejére nyomta s még az asztal végéről szemével jelzett valamit anyámnak, aki szintén felpattant, tálat, poharakat, tányért, családi ezüst-szervizt szedett le, úgy téve, mintha mindig ilyen minta-háziasszony lett volna és szinte észrevétlenül ő is magunkra hagyott. Apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — az étel- és italpecsétes abrosz fölött csöndben és tűnődve szivarozott. A kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk kóborol finom, puha léptekkel a Gartenbau, óvatosan kémleli a kerti házat, mely körül letaposva, legázolva lactucák, sarkanytúvirágok, tárnicsok ágyása, felszaggatva löveg- mozgonytól, álgyú-talpfáktól az öntözött és gondosan nyírt gyep, á la fran- caise, melyben a mérnök úr egyetlen passzióját lelte és többnyire szótlanul, fehér, széles karimájú szalmakalapban locsolókannával és ollóval tevékenykedett, ilyenkor is számításokat végezve és ellenőrizve az aznapi méréseket majd kijelölve a másnapi teendőket; — elkanyarodva a kőpadtól, melynél néhány hete jamózus mozdulatok között látta anyját és a letolt posztónad- rágú Mosonyi kapitányt, aki akkor a környéken nemcsak hogy dirigált, hanem megütközött, gyújtó hatású beszédet rögtönzött, lampionos ünnepélyt szervezett, vitába bocsájtkozott a háziúrral, Gyulay Domokos — de genere Kaplonnyal — az ellenállás vélhető 'esélyeiről, majd századával, sie szó, se beszéd, egyik minutáról a másra elporzott a Sebes felé, hogy a pólyák generál kíséretében most egy éjszakára visszatérjen; — a kőpadtól néhány lépésre a preparálások, oldatok 'készítésének színhelye, a fehérre meszelt kerti ház. „Nincs idő, nincs idő!” hallja a suttogó, de izgatott beszédet a kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk és bekémlel a kovácsoltvas rácsozatú ablakon és várja, hogy szeme ne csak a kinti, de a könnyű épületen belüli setétet is szokja és felismerje a dobozokkal, kartonokkal teli polc előtti ócska, mégis kényelmes kanapét, melynek minden részletét ismeri; a tépett huzat mintáit, a gyűrődéseket, a foltokat, a besüppedt, kifeküdt mélyedéseket, a félrecsúszott rugók okozta deformálódásobat. Megszokta a zajokat, az istálló neszleit, az állat fújtató nyugtalanságát, a bőregér nesztelen hussanását, egerek, pockok, rágcsálók élelem utáni kaparászását, a tocsogó, lápos kertvég felől jövő hangokat, melyek (= Sounds of Silence) csak a beavatott fülnek jelentenek valamit, ha egyáltalán jelentenek valamit. „Mit számít most az idő?!” hallja belülről a suttogást, hogy aztán emberi beszéd ne is hallatszód- jék többet, annál kivehetőbben ruhaneműk finom suhogása, majd a bőr tapintásából eredő csiszatolás és egy végtelenül lelassuló, ariitmikus mozgásból 202