Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

kész legkisebb fiának kezében pedig a kihántott, össze-vissza szabdalt nyákos teste. „Most konzerválnunk kell” — szólt lélegzetvételnyi szünetet se engedve a műtét operatora és arsenicosummal kente be a bőrfonákot és a bőrben hagyott, letisztított végtagokat s aztán visszafordítottuk a bőrt, hogy a görény szőre kifelé nézzen. Az elmetszett farokba merevítésűi egy madártól! csupasz szárát dugtuk, a görény húsos tetemét kidobtuk a kutyának, a kész nyúzattal pedig Szimionhoz futottunk, aki hosszasan forgatta kínos munkánk eredményét és kellő tisztelettel ennyit mondott: „Osztég itten ez a sok luk elég randa, de hát hogy fiatalurak csinálták, még elmegyen.” Nem szóltunk persze a kollektív rosszullótről, annál inkább, mivel Szimion vállalta a görény kitömését, ami igaz, hogy a nyúzás mocskos munkájához egyáltalán nem hasonlítható, de pontos szakértelmet kíván. Nemed! lelkész legkisebb fiával tovább csatangoltunk az akkor még ép Gartenbau; szinte külön-külön, anélkül, hogy erről beszéltünk volna és kifejtettük volna, arra gondoltunk, hogy soha, semminő látványtól nem fogunk rosszul lenni; akkor így gondoltuk és gyermekként miért ne hihettük volna, hogy az ember, ha akarja, képes uralkodni ingerei és ösztönei fölött is----------------------------------------------------------------------------Fromius Karel jogi doctor és juratus assessor akkor1 hívatott, mikor a még élő tarajosgőtéket a bádogdobozba zártam; a szolgálólány rebbent hadarása meglepett: „Jöjjön fiatalúr, nagyapja sürgősen kéreti”; — az előszobában síri csönd fogadott, aztán hirtelen öreganyám zokogását hallottam, s ahogy kicsapódott az ajtó és roppant súlya ellenére Fronius öreganyám pattant ki, amint meglátott, zsebkendőjét szájára szorítva, rekedt, harákoló tyúkanyó, kiáltotta: „Könyörgök, meg ne mutassátok ennek a szerencsétlennek! — anyámra, Gyulay Domokosné szül. Fronius assz.-ra kezdtem hirtelen fokozódó rosszérzéssel gondolni, akit két napja vitt el a Politisch Commando, de lassan tágra nyílt a könyves-szoba ajtaja és újabb meglepetésemre Csepregi poe- ticus állt meg a szemöldökfa alatt. „Fiam, atyád ma délután agyonlőtte magát” — mondta rezzenéstelen arccal, szemeiből se gyűlölet, se döbbenet, se részvét nem tükröződött (amit persze már korábban megszoktam tőle), és csak ekkor vettem észre, bár kezeit lemosta, hogy ruhája véres volt; mégis, valahogy olyan ártatlannak, szinte idillinek látszott ez a délutáni kép, mint apám albumainak, metszeteinek, original codexeinek világa; vagy annak a sokszor visitált antik gipszöntvénynek, a szép farú Vénusznak a jelenléte, amely most is ott állt a bibliotheka bejárata mellett, kecses asztalra állítva Csepregi posticus oldalán. („Két leány Görögországban azon versengett, együtt menvén az úton — mesélte apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony —, ha néha- néha felszabadultan társalgott —, hogy melyiknek van szebb formájú fara. Idiai bíró kelle a bét versenyzőnek, s egy ifjút, kit meglátának, hívták, legyen Páris náluk. A kellő mélységű szemrevételezés után a győző templomot állított, a görög nép pedig e lányt márványba faragtatta. Hát ím — tapogatta meg apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — a szobrot —, a leány félrerántja hátul az ingét, és mosolyogva, szép farának örülve tekintget hátra!”)

Ekkor Fronius önegapám siletétt ielő a bibliothekából, félretolta Csepregit és ellentmondást nem tűrő hangon öreganyám szobájába zavart. „Mi történt hát?” kérdezhettem volna Fronius öreganyámtól, ha e rázkódó, hatalmas testben lakó embertől kérdezni lehetett volna valamit; rám se hederített, ült a fekvődívány szélén, néha 'kényszeredetten eldőlt és megint az ártatlan, me199