Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kovács István: Aleko Konsztantinov: Hihetetlen történetek egy mai bolgárról, Zaharia Stancu: Sirató
Zaharia Síancu: Sirató Zaharia Stancunak már életében legendája támadt. Emberi, írói tisztessége táplálta e hírnevét növelő legendát. Mint a Román Írószövetség elnöke megkülönböztetett figyelemmel pártfogolta a kisebbségi írástudókat. Mintha ösztönösen érezte volna, hogy a kisebbségiek számára hátrány a többségiekkel egyenlő figyelem, s őket csak a megkülönböztetett — (de nem megkülönböztető!) — figyelem teheti a többségiekkel egyenlővé. (Vagy megközelítően egyenlővé). Szomorú, hogy korunkban és térségünkben a tisztességnek legendája támadhat. Ez azt jelzi, hogy a rendeltetésük szerint humánumot szolgálandó törvények, intézmények, hivatalszervezetek működése még sok kívánnivalót hagy maga után. Stancu legendáját az tette hatékonnyá, hogy neki, a legenda hősének művészi hitele volt. Halála után több mint egy évtizeddel már magabiztosabban mondhatjuk: egyike századunk jelentős román íróinak. Ezt tanúsítja a Kriterion Könyvkiadó gondozásában immáron második kiadást megért regénye, a Sirató is. Nem hagyományos regényt tett — utolsó műveként — olvasóinak szellemi áldozóasztalára Zaharia Stancu, hanem egy belső ritmusa által nömpölyögtetett kötetlen siratóéneket. Nem tudom, vállalkozott-e rá román előadó- művész vagy irodalmi színpad, hogy a Siratót ilyenként előadja? Az író halott édesanyját búcsúztatja, s az édesanyjától búcsúzó rokonságban felvonultatja a Cälmäjui völgyének egész sajátos paraszti világát. Sorsukban, szavaikban, mozdulataikban e havasalföldi tájrész népcsoportjának egész halottbúcsúztató szokásrendszerét megismerhetjük, anélkül, hogy valamiféle néprajzi ismertető szándékon kapnánk rajta az írót. Minden természetesen épül be az édesanya, illetve az ő szűkebb és tágabb családjának a sorsába, íratlan történetébe. Így sorsuk megrajzolásával Stancu — a könyvbéli Zäricujä — az élőket is elsiratja. (Nem téve kivételt önmagával sem). Elsiratásuk révén pedig életrekelti édesanyját. A halottbúcsúztató tehát az élők megidézése egyben. Kicsit Stanislaw Wyspianski Mennyegzőjének lassított forgataga elevenedik meg előttünk — a história kirekesztésével. A századfordulón játszódó Mennyegző köznapi hősei formálni akarják történelmüket, mivel céljuk — Lengyelország helyreállítása. Az első világháború után „játszódó” Sirató szereplői (el- és meg-) szenvedik a történelmet. A történelem — halottaik elsiratása. Stancu e könyvével mintegy az élettől is búcsúzott. Benne a maga hamleti monológját mormolja, az élet és halál titkain töpreng. Elmélkedéseinek támpontjait a természet díszletei alkotják. Többre így ő se jut, mint az e kérdésekkel foglalkozó íróelődök és kortársak java része: „Meghalt anyám. Deszkakoporsóba tettük, lefödtük a koporsót, és beléhelyez- tuk abba a boltozatos kemencébe. Várni kell még addig, amíg anyám is virágokká változik: a koporsó deszkáinak előbb el kell korhadniuk, az égetetlen téglából épített boltozatnak be kell omlania, anyámnak pedig, azokkal a ruhákkal együtt, amelyekbe a temetés előtt felöltöztették, el kell enyésznie és porrá kell válnia. (...) A mézet a méhek készítik. Azonnal eszembe jutnak erről azok a hangyák és méhek, amelyeket anyám koporsójában és a koporsó virágain láttam. Azokat a méheket anyámmal együtt eltemettük. A méhek élők voltak, az anyám halott volt, de lehet, hogy azóta a méhek is elpusztultak. A méhek, amelyek annyira szerették a fényt — sokszor az volt az érzésem, hogy a méhek teste maga a fény —, egy sír sötét mélyében pusztultak el, és ennek a sírnak a sötét mélyében fognak elporladni. Anyám porai eggyé válnak majd a méhek poraival, és együtt táplálják majd a növények gyökereit, és az anyám sírhalmán együtt nyitnak majd virágokat.” (Kriterion, 1986) 192
