Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Láng Gusztáv: Eredet és eredetiség - Ratkó József válogatott verseiről
LÁNG GUSZTÁV Eredet és eredetiség RATKÓ JÖZSEF VÁLOGATOTT VERSEIRŐL „... különös hajlandóságunk, hogy ha egy költőt dicsérünk, művészetének azon vonásait értékeljük, melyek legkevésbé hasonlítanak mások műveihez... Ha azonban egy költőhöz efféle előítéletek nélkül közeledünk, hamarosan rájövünk, hogy művének nem csupán legjobb, de legegyénibb részei éppen azok, melyek a régi költőknek, az ő őseinek halhatatlan virágaival rokonok.” (T. S. Eliot: Hagyomány és egyéniség) 1. A költő kétszer kezdi pályáját. Először, amikor eltölti a világ megnevezésének mámora, a boldog felismerés, hogy minden, mi kívüle létezik, szavakba foglalható, azonosítható önmagával. Másodszor pedig, amikor rádöbben, hogy e teremtő birtoklást ígérő igék öröklött szavak, s mások által megnevezett világban él. E szavak tették az elme számára „láthatóvá” (és áttekinthetővé) a dolgok szövevényét — „fogalmak, pici piros lámpák / világítják be a világot” —, míg rá nem érzett a fogalmak zseblámpányi fénykörén túl a szorongatóan végtelen sötétre. „Álomnak hívtam én is az éjszakai nyugalmat, / szerelemnek a csókot... / fűszernek neveztem a sót, karikásnak az ostort, / mindennek tudtam a nevét — egyetlen gyönyörű hagyaték szüleimtől.” íme, az első indulás, biztos léptű a megnevezett világban. „... s most nem találok szót oszladó, foltos dolgaimra” — ez a másik. A megnevezhetetlen, ezért alattomosan idegen dolgok zűrzavarában botladozó. A költő rádöbben — mint évezredek óta minden nagy nevű és névtelen őse —, hogy az arctalan fogalmakon túli élmény némaságát kell megszólaltatnia; hogy a dolgok neve csak ismeret, s újra- megnevezésükkel kezdődik a megismerés. A két világ — a nyelvileg már készen kapott és az élményként éppen teremtődő — között szakadék támad, s a lélek szédül fölötte, a költészet egyre ingatagabb pallóján. A „gyönyörű hagyaték” — nem a vér szerinti, hanem a szellemi szülőké, a példaképül választott lírikus-elődöké — átértékelésére kényszerül a költő; az öröklött szavak biztonságából kiszakadva, eredetét eredetiségre kell váltania. Az induló Ratkó József (mint azt kritikusai kezdettől jelezték) elsősorban József Attila képeiben talált „megnevezett világára”. Az őszi táj így lesz versében „olajos rongyokba csavart vasdarab”, s a telet azért várja a versben szólaló Én, „hogy beüvegezze a tócsákat, tavakat”, s hogy „zengjen a táj a fagy sikoltó köszörűkövén”. E hagyományra vallanak a testközeli és a kozmikus érzékelést játékos humorral ösz- szebékítő megszemélyesítések („Tollászkodik, ragyog a fény a fán, / gally kapkod hulló pihéi után”), valamint e játékosság enyhe groteszkbe hajlítása („féllábú virág fűszálon biceg”; „okos ujjaim közt gyufa mordul”). Stiláris hatások lehetnek alkalmiak és véletlenszerűek — Ratkó József verseiben 173
