Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról

lentette, akik közül egyik-másik néha benyitott a kapunkon, s valamit eladásra kínált, brihzát, pisztrángot, erdei szamócát, gombát, juhtúrót, nem értettem mit, „Nu trebe”, azaz nem kell, kiáltottam, ha éppen én tartózkodtam a közelben. Édesanyám értett valamit románul, s ha olyasmi volt eladó, amit fölhasználhattunk, megvette. Arról viszont, hogy Kolozsvárt is élnek románok, mint például az Albin fiúk, akik épp oly kifogástalanul beszéltek magyarul, mint a született magyarok, sejtelmem sem volt.

A szakítás fájdalmasan ért, de márcsak azért is gyorsan túltettem magam rajta, mert nem értettem.

Jellemző nemzeti öntudatunkra, neveltetési rendszerünkre, hogy a velem egykorú Ovidiu Albin tisztában volt a két nép közti feszültséggel, őt rávezették, én viszont nem is sejtettem, hogy a havasokon kívül is élnek románok Erdélyben, arról meg éppen nem volt fogalmam, hogy a lakosság többségét ők alkotják.

Holott ha a kötelező hallgatás nem blokkolja le kíváncsiságomat, egyről s másról tudhattam volna. Még azelőtt, hogy Ovidiu fölmondta kettőnk barátságát, apám társaságával bejártuk iDél-Erdélyt, velünk tartott Hafegan Emil, apám kollégája is, két fiával, a kirándulás során útba ejtettük Hátszeget, s ott megszálltunk Hategan rokonainál, akik egyszerű román parasztok voltak. Hála e látogatásnak, élvezhettem meleg vendégszeretetüket, s ez az élmény kihatott szemléletemre is, részt vettem a görögkeleti egyház istentiszteletein parányi biszérikákban, amelyekben sűrűn go- molygott a tömjénfüst, s döbbenten láttam, amint a hívek sorra csókolják az üveggel borított szentképet, az összegyűlt nyál vékony csíkban csurgott le róla, ám ez senkit sem zavart áhítatában.

Tehát románokkal bőven találkoztam, de hogy román kérdés van, azt csak az első világháború folyamán tapasztaltam, amikor a román hadsereg betört a déli Kárpátokon, s a határmenti magyarság egy része, köztük nagybátyámék, meg sem álltak futtukban Kolozsvárig.

Azután a trianoni békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, és mi — éretlen kisdiákok — igazgatónk és tanáraink kétségbeesésére, a Himnusz éneklésével tiltakoztunk a román uralom ellen. Lassan törődtünk bele, csakúgy, mint abba, hogy egyre több tárgyat kellett románul tanulnunk. Megismerkedtünk a dákoromán elmélettel, amit Budai-Deleanu, illetve Micu-Klein eszelt ki.

Ha a kegyes sors jóvoltából nem érem meg a nyolcvanadik esztendőt, teljes egészében máig sem érteném, hogy mely tényezők összjátéka késztette Ovidiu Albint, hogy fölmondja a barátságot, velem a magyarral, ő a román. Holott hivatásszerűen foglalkoztam az úgynevezett kisebbségtudománnyal, a hasonnevű intézetben. Mellékesen megjegyzem, hogy mindenkor távol tartottam magam a szélsőséges nézetektől, ezért merülhetett föl az ötlet, amikor 1949-ben Román Intézetet szándékoztak létesíteni az egyetemen, hogy én legyek az intézet igazgatója. Minthogy sem tudományosan, sem nyelvtudásban nem voltam kellőképp fölkészülve, elhárítottam a megbízatást.

Fölbukkan egy régi könyv

Jelen írásnak, a kérdés örök időszerűsége mellett, az ad aktualitást, hogy új kiadásban megjelent Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájának első része, a Megszámláltattál. Félszázada olvastam a könyvet, amúgy felületesen lapoztam bele.

Álmosságom hirtelen párolgott el, elevenbe vágó részlethez érkeztem, s most már szóról szóra, figyelmesen végigmentem az egész trilógián. Élmény volt, és sehogyan sem értettem meg, hogy annak idején miért siklottam át rajta oly könnyelműen, oly értetlenül. Fölütöttem a Szabolcsi Miklós szerkesztette Spenótot, majd az irodalmi lexikont, s csak arról győződhettem meg, hogy akikre a méltatást bízták, vagy nem olvasták a könyvet, vagy... de nem akarok ítéletet mondani. A titok nyitja nyilván abban rejlik, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványairól hiányzott a tudományos munka legfőbb ihletője, a fülszöveg.

134