Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)
cig nézett elérzékenyülten utána, abban a biztos tudatban, hogy ha öreg barátja e „kiemelkedő asszony valódi értékeiben” mindeddig kételkedett is, ez az árulkodó csel, a jóakaratnak és az önfeláldozásnak ez az egyértelmű bizonyítéka mostmár bizonyosan meg fogja győzni őt. Hiszen előtte már attól a naptól fogva világossá vált, kit is tisztelhet e látszólag oly nyers és parancsoló lélekben, amikor Észtemé első ízben kereste meg s közölte vele, hogy ezentúl, ha Valus'ka hajlandó a dolgot titokban tartani, szeretné ő maga kimosni férje szennyes ruháit „a két kezével”, már akkor, évekkel ezelőtt, megértette, hogy Észtemét lénye legmélyén az őt oly ridegen elutasító Eszter úr iránti feltétlen tisztelet és hűség itatja át. S mikor pedig az imént rádöbbent hirtelen, vendége a „hazaköltözésnek” ezzel az átlátszó tervével valójában mit akar, tudniillik hogy képes volna férjének őellene irányuló megalapozatlan indulatára építve célt érni, azaz rábírni őt a részvételre abban a mozgalomban, amit talán épp azért szervezett, hogy „Eszter György jelentősége” ne csupán előtte, de az egész város előtt még nyilvánvalóbb legyen, nos, ekkor biztosra veitte: ennek a konok kitartásnak tovább már a Weinck- heim úti ház magányos lakója sem fog tudni ellenállni, és be fogja látni, hogy e tántoríthatatlan szenvedéllyel szemben többé nincs mit tennie. Valamelyest feltámadt a szél, s mikor nekiindult, bizony igencsak küszködnie kellett, hogy a jeges levegő ne akassza el a lélegzetét; ám sem erről, sem a súlyos bőröndről (pedig már a Jókai utca vége felé majd leszakadtak tőle a karjai) nem vett tudomást, mert úgy érezte, ennyi jó hírrel a birtokában talán még sosem indult idős mesterét fölvidítani, s így biztosra vette, hogy ma ott is minden másképpen alakul. Mert ezért indult el mindig, mióta — évekkel ezelőtt, nemsokkal Észtemé elköltözése után — mint ebédhordó megismerhette a házat s komor lakóját, de különösen attól fogva, hogy meggyőződése szerint a városiak előtt még felmérhetetlen jelentőségű zenei kutatások kivételes tudósa, a mindezt puszta szerénységből indulatosan tagadó, szigorú visszavonultságban, azaz derékfájdalmai miatt félig-meddig ágyhoz kötve élő, „megkülönböztetett tisztelet övezte legendás személyiség” egy nap legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy a barátjának tekinti őt. S noha egyáltalán nem értette, mivel szolgált rá erre a barátságra, és Eszter úr mért nem mást tüntetett ki a jóindulatával (valakit, aki képes rá, hogy pontosan felfogja és megjegyezze gondolatait, ő ugyanis, mint gyakran bevallotta neki, azokat legfeljebb ha homályosan érti), ettől kezdve egyenesen kötelességének tartotta, hogy kimentse őt a megkeseredettség és kiábrándulás ama halálos mocsarából, mely vele együtt az egész várost is a fogságában tartotta már. Valuska figyelmét ugyanis, jóllehet belőle ezt senki nem nézte volna ki, egyáltalán nem kerülte el, hogy körülötte mindenki valamiféle „összeomlást” emleget; összeomlást, amit megakadályozni, mint hangoztatták, már nem lehet. „Megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavarról, a hétköznapi élet kiszámíthatatlanságáról, közeledő katasztrófáról” beszéltek, anélkül, hogy ijesztő szavaik súlyával szerinte igazán tisztában lettek volna, hisz szerinte e járványos félelmeket nem valamely napról napra egyre valóságosabb szerencsétlenség föltétien bekövetkezésében való bizonyosság váltotta ki, hanem az önmagát riogató képzeletnek az az emésztő kórja, mely végül valóban szerencsétlenséghez vezethet, egy hamis előérzett tehát, mely „belső eresztékeinek meglazulása miatt fogja el a szerepét elvétő embert”, ha az — figyelmetlenül elkalandozva lelkének ősi törvényeitől — egyszeriben elveszti uralmát saját alázat nélkül szervezett világa fölött... Így tudta ezt, 1237
