Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

mentenie. Persze az, hogy mi megúsztak a nagy bukást, Ödön bácsi érdeme is volt, s erről apám nem szívesen beszélt. Az ő véleménye továbbra is az volt, hogy öccse könnyelműién és a nevéhez méltatlanul beadta a derekát, s ahogy az a kevésbé tiszta embereikkel történni szokott, a szerencse is mellé szegődött. Apám ugyanis kizárólag a maga érdemének tulajdonította, hogy mégiscsak kifogott a sorson, hiszen nem menekült nyugatra, nem telepítették ki Magyar- országra, s néhány évi hányattatás után tisztes keresetet biztosító álláshoz jutott egy olyan cégnél, ahol tekintélye volt, és nemcsak befogadták, hanem italán szerették is. Én azonban úgy éreztem, hogy mindez engem semmire sem kötelez már. Akkor kezdtem igazán megismerni az apámat, amikor már nem szerettem úgy, mint régen. S hogy ezek szertint a megismerés a magány és az elidegenedés felé vezet, s hogy, úgy látszik, a tudás rossz súgó, mert szeretet helyett a világ megváltoztaithatatflainságának luaifani filozófiáját súgja. Nagybátyám minderre, hírhedt cinizmusával, azt felelte:

„Mit törődsz te azzal, hogy a tudás kizárja-e a szeretet, vagy nem. Gyakorold a szeretetett a nőkkel és a nőkön, s akkor meglátod, hogy sokkal egyszerűbb ez a kérdés, mint ahogy a katedrákról látszik.”

Hát ilyen volt laz én nagybátyám, ő tényleg a jég hátán is megélt. Apám virtusko dósáról az volt a véleménye, hogy az magyar népbetegség, ostoba, bornírt, barbár szokás. A nála okosabb emberektől viszont· szintén tartott, mert úgy érezte magát a társaságukban, mint akinek ugyan a legtöbb csomagot hozta a Jézuska karácsonykor, de csak azért, mert a legkisebb és a legbutább a családban. De ez a hasonlat igazságtalan, buta nem volt, legföljebb felületes. Végeredményben rendes ember volt. Persze közép-európai mértékkel mérve, amely méterrúd nem rövidebb, csupán görbébb a normálisnál, s ahol nem a tudás a mérvadó, hanem jobbak esetben, a csalafintaság, furfangosság, góbéság, rosszabb esettben a ravaszság, sunyiság, 'alattomosság. Ezek itt az ész szinonimái, abban a megint csak kissé kicsavart 'észjárásban, ahogy két közép- európai ember ismerkedik egymással, kifürkészve mindenekelőtt, hogy a legjobb barát nem jelenti-e föl valamiért. Ödön bácsi (tehát rendes ember volt, ami azt jelenti, hogy jó ember volt, de ellentétben a „jó” jelentésének Közép-Euró- páhan kifejlődött, nem újkeletű, kissé az együgyűséget idéző fogalmával, még nem jelentette egyben azt is, hogy hülye lett volna. Ellenkezőleg, Ödön bácsi rámenős férfi volt, ügyes, élelmes, és mégis óvatos, ha kellett. Mint például negyvennégyben, amikor a németek megszállták az országot. Ödön bácsi megnősült (te csak házasodj, Ausztria), és egyszere kollaborált a németekkel, és anyósa révén, kereslte a kapcsolatot a kommunistákkal. Nem sokáig űzhette ezt a kétszínű játékot, németek eszén nem lehetett Olyan könnyen túljárni. Elvitték, és már halálhíre kelt, amikor negyvenöt nyarán mint „ellenálló” váratlanul visszatért a városba, kissé lerongyolódva, szakállasán, de a jövő zálogával szakadozott öltönye zsebében. S amíg Ödön (bácsi házasodott, azalatt az én apám semmit sem tett. Nem kollaborált a németekkel, ellenben félt az oroszoktól is, majd a kitelepítéstől, de ennek ellenére jottányit sem engedett a véleményéből, 'hogy öccse helytelenül itettie, amikor „rangon álul” házasodott. Ez a véleménye csak hosszú esztendők múltán szelídült valamiféle beletörődő duzzogássá. Kettejük akkori összetűzéseiről is részletesen beszélt a nagybátyám, s ezekből a beszélgetésekből meglehetősen éles portré rajzolódott ki az apámról. Ragaszkodni valamihez a végsőkig, gondoltam, úgy látszik, akkor is megindító, ha az, amihez ragaszkodunk, merő anakronizmus. Még mindig az apám oldalán álltam. A jellem, gondoltam, úgy látszik, több és fontosabb,

1216