Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
tünk, s nekem eszembe jutott, hogy amikor az osztályfőnöki órán szidják a reakciósokat, akikor én lapítok, sunyitok, a tintatartóba bújnék, s az apámat látom -magam előtt miiinit elvetemült reakcióst, amint éppen egy szivart kér Ohurchilltől, Churchill pedig kajánul rámutat apám fekete esernyőjére, szívja azt, mondja, hát nem látja, hogy a legkiválóbb reakciós szivar? Ilyenkor szinte megtagadtam volna az apámat, holott mind az öten, gondoltam, ahogy csendben, polgárias tempóban, egyenes gerinccel és némi mártírium glóriájával a fejünk fölött Jolán néni házának az irányába baktattunk, mind az öten a Varsói Szerződés tagjai vagyunk, de facto és de iure az apám is. iS ahogy erre gondoltam, elkezdtem röhögni. Nem értettem, miért kellene kezet -csókolnom annak a szeretetreméltó, ám kétségtelenül munkásszármazású asszonynak, aki -csak most, öregkorára kapott rá a nagyasszony! modorra, ,s kezdett polgári pózokat felvenni, meghökkentve nemcsak úgynevezett reakciósokat, hanem egyszerűbb elv-társakat is, akiknek a káderlapján nem -éktelenkedett légypiszok, mint az apámén. Persze láttam én, hogyne láttam volna, hogy az apám -fél, -de legalábbis bizonytalannak érzi a státusát ebben a világban. -Fogva -tartja a múlt, de n-em -amit tett vagy nem tett a múltban, hanem a múlt mint a föld e szegletében termett szokásainak, érintkezési és viselkedési for- ipáinak a misztifikációja. Túl messzire vissza -lehetett vezetni a múltba az ősöket, a gyökerek túl mélyre fúródtak a földbe, ami új kisarjadhatott volna ebből a földből, vas-marokkal húzták vissza láthatatlan kezek. Apám gondoskodott róla, hogy jó vastag kötelekkel -erősítse oda magát ennek a földdarabnak az elátkozott múltjához, s -hasonló sorsot -szánt nekem .is. -És én minden nap éreztem a marok szorítását. Apám alapjában véve nagy jellem volt (legalábbis így véltem akikor), árnyéka mindnyájunkra ráterpeszkedett, puha, fekete palástja alól kibújni csak a teljes szakítás kockázatával lehetet volna. Mennyivel önfeledtebben birtokolhatták a szertelen és személyes kamaszörö- möket azok az osztálytársaim, akiknek a távolabbi ősei plebejus névtelenségben porladtak, s nem intéztek dörgedelmes szónoklatokat hozzájuk családi sírboltok mélyéről, nem néztek le rájuk intő szigorral -olajfestménybe örökítve a falról, nem -lopóztak be éjszaka kísérteni az álmulkba, nem -szedtek fel -betegségeket idegen országok más éghajlata alatt, nem jártak külföldi egyetemekre műveltséget és európai szellemet szerezni, hogy aztán hazatérve a Kárpátok kaszorúzta paradicsomi siralomvölgybe, birtokaikon visszasüllyedjenek szomorú (tekintetű, duhaj félbarbárok-ká, fatalistákká, fél-őrültekké, -vagy ábrándozó, tehetetlen reformerekké, romantikus hev-ületű forradalmárokká, magányos farkasokká, vagy, rosszabb esetben, borissza -szoknyapeoórekfcé, akiket besúgóvá gyúr a mindenkori -hatalom -malma. A mi családunkban benne van az egész újkori magyar történelem, mondogatta -az a-pám, a mi családunk -olyan régi, mint a város körüli dombok vagy a szőlőművelés hagyománya ebben a megyében. Itt mi vagyunk a hagyomány, az állandóság a szakadatlan átalakulásban, a megbízható régi értékek őrzői. Sós úr szőlejéből jöttünk, már leszállt az este, a tücsökzene és a nehéz illatú mezei levegő -megsejtette velem a por-bóil vétetés és -porrá válás misztériumát, bár ezt akkor még nem halálfélelemként, csupán könnyű, tünékeny borzongásként -éltem át. Sötét folyosóban botorkáltunk egész életünkben, mondta -fellengzősen az apám, -milyen jó tudni, hogy amerre elhaladunk, világosság gyűl a nyomunkban, visszafelé már minden elrendezett és fényárban úszik. Boldog lehet, és a jövője felől nyugodt, akinek a tekintete megkapaszkodhat a múltban, aki eligazítást kaphat a múlttól. Itt a mi családunk a magyar történelem. 1213
