Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szabó Lőrinc: kiadatlan naplójegyzetei

(Budapest, 1927. július 9.)

*

Olyan hihetetlenül el vagyok keseredve, s annyim nem tudok segíteni magamon, hogy hazajöttem a káváházbó'l, s leültem az írógép elé, beszélgetni egy kicsit. Talán ez segít. De miént segítene?

Én teljesen tönkrementem. Már nem is restellem megvallani. Nem érdekel semmi, ami érdekelne, azt meg soha el nem érem. Nem bírom kivárni. Pedig mohóság sincs bennem, — inkább csak azért nem bíróik bízni és várni, mert már minden reményem föloldódott valami mocskos és szégyenteljes tehetetlenségben. Én nem való vagyok semmire, nem kellek senkinek, magam ellen való erőszak minden nap amit leélek.

Tulajdonképpen végrendeletet kéne írnom, de nincs miről. Állandó bennem a halálfélelem és a halálvágy. Pihenni szeretnék. Azt se tudom, mit kipihenni. A testi és szellemi semmittevést, ami legfájdalmasabb. Rettentően züllöttnek érzem magamat. Hazugság minden peroem és tettem.

Hazugság, mert nem tudom szívvel csinálni. Mondtam már, hogy semmi sem érdekel. Hétfőn elkezdtem írni valamit, egy verset, csöndes kétségbeesésemet: mert ennek kifejezése is visszaadná erőmet egy időre. Ma szombat van és eddig nem jutottam hozzá, hogy folytassam. Akkor azt hittem, megvan a vers. Csak a fele volt tényleg készen, s ma este kiderült, hogy nem tudom folytatni. Így van ez mindig mostanában velem. Talán azért nem bírok dolgozni, mert fáradt vagyok. Igen, ezért. De mi lehet ez az egészen különleges ernyedtség? Akárhogyan van, nem ott jár az eszem a munkán, hanem a reménytelenségemen. Vagy csak az eszem jár ott, kényszeredetten, s minduntalan elszórakozik. Ismerem már magamat, sokszor úgy félek előre a sikertelen munka elkezdésétől, hogy az már maga kész vereség. Eljár az eszem mindenfelé, de ez a csavargása egyáltalán nem termékeny érdeklődés vagy kíváncsiság. Mintha megőrültem volna, és tudnám! Rettenetes így élni.

Ugyanígy vagyok egyéb tetteimmel. Ha lakásról vagy akármi másról van szó, ha tenni kell valamit, — úgy érzem, hogy azt nem én teszem, fölösleges bármit mozdulni, hiúság és szamárság minden kezdeményezés és akarat. Mert nem azt kéne tenni, amit 'teszünk, nem azon kéne segíteni, amin segíteni próbálunk, hanem valami egészen máson, gyökeresebben. A lakás nekem nem ügyem, semmi sem az én ügyem: egész komolyan és nagyon szégyenkezve írom ezt. Mindamellett tudom, hogy az én ügyemnek is kell tekintenem mindezeket, s ez a tudat állandó szemrehányással gyötör. A szemrehányásnak meg megint csak újabb rossz az eredménye, újabb keserűség, mert igazat adok mindenkinek magamon kívül. Mindenki rendesebb és komolyabb ember, mint én, s én nem érzem jól magamat rendetlenségeimben: ez a baj. Az a baj, hogy én nagyon is vágyom tisztességes, erkölcsös ember lenni, de sem az nem vagyok, sem bohém (ha úgy tetszik: gazember), hanem szenvedő, magakínzó, szerencsétlen s minden tiltakozásom ellenére nagyon is keresztényi ösztönű bűnös. Újabban már a lelkifurdalásaimban is különleges élvezetet találok, s nem tudom mire, de valahogy vezeklésnek érzem lézengő életemet. De ez már nem tartozik ide.

A lényeg az, hogy teljesen kimerített az utolsó esztendő. Minden dacom meghajolt, minden reményem elment, minden keserűségem elvesztette az erejét. Ez volt az utolsó, az aktivitás végső csődje nálam, s ezzel lehet kapcsolatban az, amit az imént keresztényiesnek mondottam. És ebben az állandó kétségbeesésben, amely már nem is tud harsány és imponzáns lenni, mégis tettem és teszek sok mindent. Egy keveset — mindig csak véletlenül, isten csu1104