Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Papp Tibor: Sem-től sem-be
Arról van szó, hogy drodalmi-kritikai-elméleti módszerekkel fel tudjuk-e mérni, mennyiben járul hozzá a vizuális irodalom a 3. tételben tárgyalt módon bonyolult, sokrétű, szövevényes világunk megértéséhez, élhetőségéhez: továbbélésünkhöz. Mert: „Ez nem valamilyen stílust vagy művészi alkotási módszer jelent, hanem — akárcsak a reneszánsz — mindenekelőtt alkotói magatartást.” (Ágoston, u.o.) S hadd tegyem hozzá: alkotói, olvasói, kritikai és tudományos magatartást. PAPP TIBOR Sem-től sem-be A csatornák többnyire egy irányban lejtenek. A cserepek alól elemző, sértő, iható és ihatatlan mondatok zubognak. Először a közérzetet kell megfürösztenünk: az érsekújvárit a zentait, a párizsit, a csornait. Nyelvig levetkőzve vajon egyformák vagyunk-e; két marékkai takarjuk szőrös ágyékunkat. Szégyenkezünk, de talán tudjuk már, hogy az irodalomban lelkismeretünk nem kötődik helyhez. A bőrig ázott Európa úgy összeaszalódott, teljesen mindegy, hol nyomjuk belé ujjúnkat: a távolság, az ittlét, az otthon, a megtapasztalt üzemi koszt vagy a rendőrrel találkozás ajzó hatása közös tulajdonunk — lóca-szomszédunk néha mégis kétségbe vonja, hogy a mienk is. Nyelvünk, amin akarva-akaratlan közösködünk, művünk, mely bárhol, bárhogyan íródik, mindig a magyar irodalom teljességére, az anyanyelv borította valóság egészére reagál. A párizsi magyar író' génjeiben minden magyar író félelme kódolva van, a pesti vagy a bécsi magyar író génjeiben minden magyar író minden kompromisszuma, akárcsak a londoniéban a nagykárolyi toliforgatók szellemi gondjai. Vásározunk? Veszekszünk? Visszakozunk? Vitatkozunk? Miről? Az avantgar- de-ról? A neo-ról? Hazairól, külföldiről? A Magyar Műhelyről? A Magyar Műhely szerepéről, alkotóiról? Hármónk (Bujdosó, Nagy, Papp) könyveiről? A vizuális irodalomról? Az alkotó egyéniségéről, alá- és fölérendeltségi viszonyáról? Az alkotó hollétének irodalmi értékéről? Helikopterből nézve nagyon összemosódnak ezek a fogalmak — s millió megfoghatatlan csapdát, falba sülyesztett gondolatot, hőforrást rejtenek San Francisco felülnézetből igencsak hepehupás belvárosára emlékeztető hegy- és vízrajzuk alatt. A földről szemlélve pedig egymást takarják. Az avantgarde bizonyos irodalomtörténészek értelmezésében századeleji stílus- irányzat, a magukat avantgarde-nak valló írók szerint alkotói magatartás. A neo- avantgarde az imént említett bizonyosok szerint újabb stílusirányzat, mely bár emlékeztet a régire, alapjaiban — többek között világnézetében — különbözik tőle. Márciusi számának címlapján az Életünk a neoavantgarde-ról hirdet vitát, a három nyitó cikkben viszont, egyetlen pejoratív kicsengésű alkalomtól eltekintve, a szerzők nem használják a neoavantgarde kifejezést. A döntő érv a NEO használata mellett az avantgarde stílusirányzatkénti értelmezése lenne, ennek viszont csírája sem található a cikkekben. Ügy néz ki, mindnyájan egyetértenek Ágoston Vilmossal, az egyetlennel, aki törődik a fogalom meghatározásával: az avantgarde nem „vala958
