Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Cs. Gyimesi Éva: Paradoxonok zsarnoksága
CS. GYIMESI ÉVA Paradoxonok zsarnoksága Kamaratörténetek Semmi kétség, frappáns a zenei analógia, amelyet Mózes Attila legutóbb megjelent prózai műveinek műfaji megjelöléseként használ. Találó az a metaforikus értelmezés is, amelyet A gonosz színeváltozásainak fülszövegében olvashatunk. De próbáljuk csak meg metaforák nélkül meghatározni ezt a kísérleti műfajt ama három változat alapján, melyeket a szerzőjük joggal gyűjtött közös nevező alatt egyetlen kötetbe. Tudatosan és joggal. A három prózai darab ugyanis szerkezeti sajátosságait tekintve nyilvánvalóan összefügg, s e szerkezeti jegyekből vezethető le közös műfaji hovatartozása. Kettős megközelítés lehetséges. Ha ez elbeszélt történet és a benne mozgatott figurák száma felől tekintjük, közel állanak a novellához. Az időben, térben szűk keret, az olvasó által lineárisan újraalkotó eseménysor maga (a történet): novellányi; okokozati viszony és zártság jellemzi szerkezetüket. A történet kulcsfiguráinak száma viszonylag kevés. Ha az elbeszélés módját, technikáját vizsgáljuk: regénynek minősülnek, hiszen a történet írói bonyolítása korántsem lineáris, hanem kétszeresen is alineáris. Ez részben abból adódik, hogy a végkifejletből pergeti vissza az eseményeket, és jut el újra a végkifejlethez. A történet elbeszélésének szerkezete tehát: omega — alfa — omega. Ám ezen belül is — másrészt — fejezetenként állandó visszakapcsolással él, minthogy ugyanazon eseményeket a figurákra kiosztva, különböző nézőpontokból idézteti fel. A fejezetek így láncszemekként egymásba hurkolódva egy önmagába záruló füzért (láncot) írnak le, s mindegyik darab egésze körkörös szerkezetű. E sajátosan köztes műfajt a novellista és regényíró Mózes Attila a harmadik darabban, a Megváltás ban viszi tökélyre, bár kétségtelen, hogy kitűnő mesterségbeli tudása, rutinja A krampusz halálában is megmutatkozik. Ez a regénytechnikai megoldás ugyanakkor megfelel annak a hermeneutikai körnek, amely a történet végét jelző első fejezettel nyílik a visszaemlékező figurák és egyúttal az olvasó számára. Azaz: a kérdés-válasz logikáját követve irányítja a már bekövetkezett — sokkoló — végkifejlet okaira, előzményeire (vagyis az egészre) rákérdező figurák és az olvasó értelmezői műveletét. Ugyanazon tény különböző érdekeltségű, előjelű (többszólamú) értelmezése válik egyszersmind a szereplők jellemzésének eszközévé is. És ez mélyen összefügg a hermeneutikai probléma, a megértés elkerülhetetlenül szubjektív jellegével, amennyiben a lét minden tényének megértése ugyanakkor önmegértés is. Következésképpen ugyanazon esemény megértésének különböző módjai a megértő szubjektumok jellemére, élettörténetére vezethetők visz- sza. Beleértve az olvasót is. Világ- és értékszerkezetek E regények világából csak annyit láthatunk, amennyi a bennük végbemenő kulcsesemény, a végkifejlet megértéséhez feltétlenül szükséges. Világuk tehát a történetnek alárendelt, intenzív (belterjes) jellegű: a szerző nem teremt a történetből ki- és elágazó hátteret, vonatkozási rendszert, mint előző regényében, az Egyidejűségekben. Itt az esemény áll a középpontban, s ezt értelmezve az esemény részesei, a figurák, saját világukat értelmezik. Az esemény így válik modell-értékűvé arra a világra nézve, amelyben megtörténhetik, s szerkezetileg egyúttal maga a kiinduló945
