Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa
gezte, de méginkább mert számos más hatást, külső tényezőt is figyelembe kell vennünk, ahhoz, hogy közelítőleges képet nyerjünk a gyerekek személyiségváltozásainak motívumairól. Utólag el kell ismerni, hogy vállalkozásunkat semmiképp nem nevezhetjük a szó szigorú értelmében vett terápiának, hiszen annak számos feltétele nem volt meg esetünkben. Mindenekelőtt hiányzott a csoportterápiák belső önálló1 sága, autonóm zártsága. A kísérlet vezetője az intézet beosztott nevelője volt, s így alárendelt helyzeténél fogva nem mindig tudta megóvni, független módon irányítani a foglalkozásokat, az azokon belüli csoporttevékenységet. A gyerekek és a játék érdekét szüntelen egyeztetnie kellett az intézetbeli kötelmekkel — e kettő pedig igen gyakran inkompatibilisnek bizonyult. Nevelői és büntetőjogi felelősség egyfelől, a vállalkozás értelmének, s tanítványai bizalmának elvesztése a másik oldalon — ezen veszélyek „Scylla és Charibdiszként” egyszerre fenyegették. Mindamellett hiányzott a csoport változatlan összetétele is, hisz mint említettük időközben három új gyerek is érkezett, kik akaratlanul is megbontották a csoport belső egyensúlyát. De nem beszélhetünk terápiáról, már csak azért sem, mivel foglalkozásainkat (főként a filmezés időszakában) elsősorban a játék jellemezte, s az analitikus megbeszélések inkább csak az akicók függelékei voltak, összességében hát kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy amit a gyerekekkel közösen létrehívtunk több is, kevesebb is — de mindenképpen más volt, mint a klasszikus terápiás formák: egyszere önismereti, játék- és életközösség. Eredeti szándékunk (mit az iménti megfontolások alapján helyesebb inkább pszichopedagógiainak mondani) az volt, hogy a reformkori, illetve az 1848/49-es történelmi helyzetek modellszerű felidézésével próbáljuk elősegíteni e neurotikus és disszociális kamaszok lelki fejlődését, szocializációját. A történelmet igyekeztünk nem mint morális példatárat, klasszikus mintaképek pantheonját tekinteni, hanem mint választható és újra meg újra elpróbálható emberi lehetőségek együttesét. Be kell vallanunk mégis, analógiáink olykor kényszeredettek, inadekvátak voltak a gyerekek valós problémáihoz élethelyzetéhez képest. „A puding próbája az evés.” — idézhetnénk e frivol bölcsességet, s a gyerekek nem mindig voltak hajlandók „bevenni”, „megemészteni” a feltálalt történelmi szituációkat. Ott ahol láthatóan csak a szervírozás ellen volt kifogásuk, megpróbáltuk másként tálalni az eseményeket, de néhányszor ez sem segített. A bonyolultabb vallási, etnikai, tulajdonjogi problémák iránt többségük érzéketlen maradt. Ám a hatalom, erőszak, jog és igazság kérdéseinek konkrét történelmi és általános elvi preferálása meggyőzően igazolni látszik azon feltevésünket, hogy az érzelmi-erkölcsi viszonyulás életkoruk és sajátos helyzetük folytán cseppet sem idegen ezektől a gyerekektől, sőt elsődlegesen ennek mentén lehet őket beavatni a legtöbb múlt-, vagy jelenbeli emberi problémába. Ebben az értelemben a legnehezebb feladatot kettős moralitásuk feloldása jelentette, az tudniillik, hogy az alárendeltekre jellemző sérelmi igazságérzettől eljussanak az egyenrangúak kölcsönös jogtiszteletéig, hogy ne csak azokkal legyenek igazságosak, akiket érzelmileg elfogadnak, hanem cselekedeteiket általános normákhoz szabják. Töbségükben valóban bontakozni látszottak e magatartásnormák (legalábbis a kísérletben, a játékakciókban jól tettenérhetőek voltak), végleg azonban e viszonylag rövid idő alatt még ideális feltételek közepette sem szilárdulhattak volna meg. A feltételek pedig cseppet sem voltak ideálisak. Amit a szorgos munka, a bizalmas égyüttlétek, s a játékbeli sikerek a gyerekeken építettek, azt egyetlen pofon, vagy durva megalázás semmivé tehette. A körülöttük lévő felnőttek kétféle szemlélete, bánásmódja méginkább próbára tette tűrőképességüket, s néhányukat belső meghasonlásba, súlyos válságba sodorta. A kiélezett konfliktusok időszakában a játék már nemigen segíthette, támogathatta a gyerekeket. Hogy kísérletünk kényszerhelyzetbe jutva végül is abbamaradt, ez részben valóban kudarc, s gyereknek, felnőttnek egyaránt többé nem kárpótolható veszteség. Talán egy-két hónap még, s a játék békésen magától is egzitált volna, hiszen nagyjából végigjátszottuk már a témául választott korszak egészét, s csupán egy-két pótlás, és a filmes dokumentáció lett volna hátra. Ám attól a „sors makacsul megfoszta” ... 916
