Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa
forgatási körülményeket tartalmilag „funkcionalizáltunk”; így például az első napi beöltözést egybekötöttük a toborzással, az utolsó napi leszerelést a fegyverletétellel. A jelmez nélkül végrehajtott lovagló- és vívógyakorlatok a „huszárság kiképzéseként”, szabad tűzön megfőzött ebédünk „tábori konyhaként” nyert polgár-, azaz hadijogot a játékban. A forgatás külön nyeresége volt, hogy az almádi nevelőotthonos gyerekek bizonyos értelemben mint kontrollcsoport kapcsolódtak a játékkírésletbe. Bár intézetünk másik, ötödikes fiúcsoportjával korábban is tehettünk néhány tanulságos összevetést, ezek — főként az eltérő életkor miatt — nem lehettek kontroll értékűek. Az almádi nevelőotthonosok esetében viszont egy korban, életfeltételekben nagyjából megegyező, de „más” történelmen nevelkedett, s egész más viselkedésmintákat követő átlagos gyerekcsoportot figyelhetünk meg játék közben. Az értékelés megelőleg- zésekor álljon itt csupán annyi, hogy a két csoport úgyszólván modellszerű bontásban érzékeltette a korabeli értékdilemmát, amennyiben az almádiak inkább a nemzetifüggetlenségi, a mieink pedig a szociális és egyéni sorskérdésekre voltak fogékonyabbak. A szünet utáni hetek részben az élményfeldolgozás, részben a további tervezgetés jegyében teltek. A gyerekek rajzaiból, fotóiból albumokat, tablót készítettek, emlékiratok, naplók és versek születtek (utóbb az intézet háziújságában meg is jelentek), sőt a fiúk egyike, ki afféle „lószakértőnek” számított, egy kis képes lexikont állított össze „Hasznos tudnivalók és érdekességek a lovakrul” — sic! — címmel. Ezenközben a kísérlet vezetője a játék és film további feltételeit igyekezett biztosítani (hivatalos engedélyezés, szakmai konzultációk, kooprodukciós megbeszélések etc.). E készületeket azonban váratlanul drámai események szakították félbe. Az intézet régebbi nevelőgárdája, mely módszereinek egyeduralmát, az általa kialakított szokásrendet, s nem utolsó sorban saját presztízsét régóta fenyegetve érezte, elérkezettnek látta az időt a keményebb fellépésre, úgymond: a „rendcsinálásra”. Bár a testi fenyítéstől, a gyerekek szüntelen lelki dresszurájától azelőtt sem tartóztatta magát, most elrettentésül néhány kirívóan brutális példát statuált. A gyerekek nyílt 906
