Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

Megrendítő kijelentés.

Bármily sovány ez az analízisecske, minden amellett szól, hogy a szubjektivizmus veszélyét korántsem könnyű kijátszani, sőt szerintem nem is lehet, és egyáltalán nem szükséges.

Az irodalomtörténész munkája azzal kezdődik, hogy melyik könyvet emeli le a polcról, és azzal folytatódik, hogy mit olvas ki a könyvből, s mi fölött siklik át értetlenül vagy félálomban, mint a magyar kritikusok nem csekély hányada.

Mi tehát a különbség a természettudós módszere, másfelől a matematikához folyamodó irodalomtudós módszere között? A természettudós, ha szemben találja magát valamely eddig meg nem fejtett jelenséggel, addig kísérletezik, addig keresi a megfelelő módszert, az alkalmas eszközt, amíg célhoz nem ér — vagy minden erőlködése holtvágányra fut. Az irodalomtudós pedig kénytelen kikeresni a művek közül azokat, amelyek „alkalmasok” a matematikai megközelítésre, és ezeken belül is a mérhető elemeket. Amit nem lehet mérni, az kimarad a vizsgálódás köréből, márpedig éppen a leglényegesebb mozzanatok mérhetetlenek: az ihlet hőfoka, a kompozíció mivolta, a költészet stb. Az irodalomtanítás legkárosabb módja éppen a mostanság divatos verselemzések, mert a költészet az elemezhetetlenséggel kezdődik és végződik. A költemény, amelyet prózában el lehet mondani, minden, csak nem költészet. Mindezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az objektivitásra törekvő módszer a leggátlástalanabb önkényen alapul, s a „tudományos” vizsgálódás köréből kirekeszti mindazokat a műveket, amelyeknek elemei nem mérhetők.

A mikro- és makro-irodalomtudomány, vagyis a kritika és az irodalomtörténet más-más területen, más-más arányban lehet objektív. A kritika akkor, ha a mű valamennyi lényeges összetevőjéről véleményt mond, akár így, akár amúgy, ha viszont lényeges mozzanatok fölött átsiklik, akkor szubjektív, függetlenül attól, hogy egyoldalúsága figyelmetlen olvasás következménye, vagy tudatos rosszhiszeműség. Ugyanez a követelmény az irodalomtörténész munkájában is, azzal a plusszal, hogy a művek történelmi helyét is meg kell jelölnie, X ehhez az áramlathoz, Y amahhoz tartozik, ezért és ezért. Vagyis lehetőleg ismernie kell az íróval kapcsolatos minden lényeges adatot. Hogy mi lényeges, mi nem — nagyrészt ismét szubjektív elbírálás dolga.

Körülbelül ilyen szűk térre korlátozódik a kérdéses területen az objektivitás, de azért tovább folytatom az elmélkedést; szerintem valamely mű objektív volta mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy arról szól, ami a tárgya. Ha Szerb Antal a tárgya, akkor róla, ha a magyar irodalom, akkor a magyar irodalomról. Mivel se szeri, se száma azoknak az írásoknak, melyek tartalma nem azt adja, amit a cím ígér, szó sincs szócséplésröl.

A tárgyat pedig ki-ki maga választja, s a választás tényében, nézhetjük akárhonnan, a szubjektív elem a döntő — ha csak nem zárthelyi dolgozat készítése a föladat, mint Révai idejében. Az irodalomtörténeti vagy kritikusi munka hitelét, meg - győző voltát, erejét, érvényességét csak az élmény adhatja meg. A belső hevület lendülete nélkül a legtudósabb tudós sem képes fölébe emelkedni a telefonkönyvszer- kesztőnek, a hagyatéki lista összeállítójának, amint ezt dolgozatok légiója bizonyítja, tudományoskodó pintérkedések végeláthatatlan sora, amelyek az ősmodellnek is alatta maradnak, mert a nagy Pintérnek legalább a bibliográfiája kifogástalan.

Szerb Antal rálelt a szubjektív élmény lehető legobjektívebb kifejezésének módjára, ami egyedi és aligha leshető el. Föloldotta a Thienemann említette fátumot, művészetté emelt egy unalomban fuldokló féltudományt, még pedig — és ez módszerében az objektivitást garantáló elem — a tudomány sérelme nélkül. Iskolázott értelme — ami humán tudósoknál manapság a legnagyobb ritkaság — és rendkívül sokszínű műveltsége megmentette az afféle önkényes állításoktól, amelyek kollégái műveiben megbolygatott hangyaboly módjára hemzsegnek, önkény és szubjektivizmus éppúgy különböznek egymástól, mint egoizmus és egocentrizmus. Írásaiban nyoma sincs a nagyképű tudományoskodásnak, műveltsége ugyanis gondolkodása szerves alkotórészévé vált, tudása ítéletalkotásaiban oldódik föl. A tájékozott olvasó is csak nagynéha veszi észre, hogy némelyik könnyednek látszó állítása mögött a tájékozottságnak mekkora és mily változatos fedezete rejlik.

851