Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Lőrinczy Huba: "...én vagyok könyvemnek tárgya, olvasó..." (Panek Zoltán: Kihagyott szívdobbanás)
Alkalmi-megemlétóző, illetőleg vitázó karakterű majd mindenik „kísérlet”. Ritka a tiszta megoldás, annál gyakoribb a tót típus keveredése, a vegyülékes váütoza'. Valamely jeles dátum, pl. Montaigne vagy Tolsztoj, Arany János és Petőfi, Krúdy i- Móricz, Babits és Kosztolányi születéséinek avagy halálának centenáriuma, netán kevésbé kerek évfordulója készti Paneket arra, hogy szembenézzen, számot vessen: mit is jelent neki a felsoroltak személye, egy-egy műve, életűiknek egyik-másik szimbólum értékű, máig mintaadó gesztusa, fordulata, magatartásformája. S mert a közhelyek, a meg csontosodott előítéletek és hiedelmek száma és súlya nyomasztó, egy- szer-másszor perújrafelvételt hirdet, polémia formáját ölti a számvetés (pl. Móricz és Babits esetében). A szándék, az indulat mindenkor rokonszenves, holott a közelítés sohasem totális, s nemritkán vitathatók a részmegállapítások avagy a végső konklúziók. Tudnunk kell viszont: csupán azzal a szabadsággal él Ranek, mi a műfaj ve- lamennyi képviselőjét megilleti. „Semmit nem oldott meg véglegesen — mondta a ragyogó Péterfyről Rónay György (s véleménye szerzőnkre szintúgy érvényes) —; de esszéista volt, ... és az esszének nem az a föladata, hogy mindent megoldjon, minden részletkérdést tisztázzon, és eljusson a — legalább egy ideig — vitathatatlan igazságra” (Balassitól Adyig). Ne vitázzunk hát Pianek Zoltánnal, amidőn kijelenti: ......tény, hogy (Tolsztojból) a prófétát rég elvitte az ördög, maradit azonban az író ...” ( 100.), ne szisszenjünk föl, ha Babits „... legsűrítettebb és talán legkeserűbb drámai költeményé”-mek minősíti a Kártyavár c. regényt (134.), avagy ha (véglet ellen véglet) a cselekvő Hamletet abszolutizálja a -dán királyfit passzív, örökkön tétovázó figurának hírlelő felfogások tagadásaként stb. Jellegzetes esszéista túlzások, tipikus esszéigazságok az effélék. Tolsztojról ugyanígy vélekedett pl. az értekező Ambrus, Turgenyev emléke c. írásában (nem kétséges, hogy a tudományos igazságra inkább Török Endre monográfiájában bukkanhatunk), Babits könyvének műfaji besorolását illetően továbbra is az irodalomtörténet autentikus, Hamlet aktivitását pedig — szemben Goethe, Coleridge nézeteivel — egyebek közt Karl Werder és Rákosi Jenő is hangoztatták már. Pianek Zoltán verdiktjei mindezek ellenére fontosak és tanulságosak, mert a dolgok állandó újra- és továbbgondolásra intenek. Shakespeare-esszéje (Hamlet a cselekvés hercege) pl. nem mond sok nóvumot, ha csupán a címében foglalt tézis bizonyításának tekintjük. Tüstént meggyőz s nagy távlatúvá válik viszont, ha a meditáció, a megismerés tett-értékének izzó hevületű védőbeszédeként értelmezzük. Lehet-e értekezésnek ennél nagyobb küldetése és Igazsága? Abba pedig bele kell békülnünk: a szépíróból lett esszéisták ízlése és felfogása fokozottan alanyi, töb- bé-kevésbé a maguk képére és hasonlóságára gyúrják át a vizsgált műveket, alkotókat és jelenségeket. Érvényes e gyűjteményre is a Paneknek oly kedves francia mester vallomása: „... én vagyok könyvem tárgya, olvasó ..s elsősorban konfesszdó- ként, önértelmezésként hatásosak az efféle zárószentenciák: „Montaigne annyi, mint élni és gondolkodni”, avagy: „Esendő emberi fenségünk egyik neve: Lev Nyikolaje- vics Tolsztoj.” Túl a témaközelítés, a látásmód, a véleményformálás hangsúlyozottan szubjektív mivoltán, számos körülmény jelzi még: e kötet esszéit sosem a tudós, hanem mindig a szépíró koncipiálja. Ezt látván, korántsem meghökkentő az ilyfajta lábjegyzet: „Montaigne ún. halál-filozófiáját részletezőbben lásd a Szerelem sebző ideje című novellámban” (17.), avagy az a merész megoldás, amellyel Panek személyes ismerősét, a kőszegremetei Dohi Menyhért bácsit jelenből a múltba telepíti át, teremtvén kapcsolatot közte s az ifjú Arany János között. A Vászonházam és vidéke c., létböl- cseletet összegező vallomás valóságos alakja fiktív figuraként, már-már novéllahős- ként lép elénk a Sorsvonal, délnyugati irányba c. szövegben, s mi sem igazolhatná jobban e fogásnál a műfajhatárok fellazulását, elmosódását, illetve szerzőnk epikájának és esszéinek testvérfogantatását, vérrokonságát. S ez utóbb említett írás avagy pl. az Ég ereszén jégcsap c. monológ láttán immár az is kérdéses számunkra, milyen típusú művet olvasunk. Esszét — a szó klasszikus értelmében — aligha, s mert idegen tőlünk Roland Barthes szélsőséges, poétikai nihilizmust hirdető felfogása („Miért is írnánk költeményeket, elbeszéléseket? Nem miarad más, mint a puszta írás”), vala79
