Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
hajnalon Bancsi fölrakta a kádakat meg a csebreket a gumikerekű stráfszekér- be, és kihajtott a dögkúthoz. Aztán csendesen visszatért Pattantyusnéhoz, aki nemsokára nem volt se Pattantyusné, se mészárosné, csak kövér, s állítólag még így is kívánatos. Aztán mint a mesében: ma is élnek, ha meg nem haltak. Csak éppenhogy azóta bizony ők is jobblétre szenderültek. A pincében egyébként néhány hordó magántermő bor volt meg egy csomó ósdi és használt lószerszám, kacat, denevér meg mindenféle. — S a patkányok? — Egészen biztos, hogy azok is voltak ott, szép számmal. — Ügy értem, hogy . . . — Igen, csak jóval később — csigáztam az asszony fantáziáját, aki mind a patkányokra akart rátérni a Pattantyús dicstelen végéről. Láttam rajta, feledni szeretné az egészet. — Mondtam én, hogy ennél a sztorinál már a kolera is kedélyesebb téma. A környék egy részét aztán lebontották. Nagyrészét. Ott most tízemeletes pengeblokkok emelkednek, s a környéken „guggoló negyedként’’ emlegetik még mindig ezt a városrészt, mert valamelyik mérnök elfelejtett vécét is tervezni a tömbházakba. Utólag kellett leválasztani innen-onnan. A patkányok, bár elviselhető számban, fölhúzódtak a nagyapámék környékére, vagy egy részük éppen az új tömbházak pincéjébe. Óvatosabbak és soványabbak lettek azóta, ki-kisettenkednek a blokkok közötti szemeteskukákhoz, amelyeknek tetején ugrásra kész, hatalmas macskák fülelnek a neszekre. Bizonyára sóit közöttük a Pattantyusné macskáinak leszármazottja, bár erről senki sem tud semmi bizonyosat, szerintem még maguk a macskák sem. — Hát ebből én aztán semmi következtetést nem tudok leszűrni a mi problémánk megoldására vonatkozóan — mondta kedvetlenül az asszony, akit már megint a mi egér-ügyünk foglalkoztatott. — Arra én sem, de azért egy egész csomó következtetést lehet levonni a meséből. És a patkányok a legtanulságosabbak, szinte már pont úgy viselkednek, mintha a világirodalomból sündörögtek volna elő, vagy éppenséggel ők diktálnák a világirodalmat is. Csak azt nem tudjuk pontosan, milyen tanulságot lehet ez esetben levonni. . . Az exkavátor belemarkol a fölszaggatott talajba, lassú csuklómozdulatot végez, majd a billenőkocsiba üríti serpenyője tartalmát. Kiszámítottan, rendszeresen és pontosan végzi a munkát. Vele szemben a kertek még így ősszel is rendezettek, jól műveltek, az udvarok végében rostokoló kis disznóólak hátat fordítanak a belvárosnak és nekünk. A kerítés innenső oldalán két vas szemeteskuka látható, tetejükön a lusta macskákkal, amelyek a hulladék közötti neszekre hegyezik a fülüket. Ha a neszek majd megritkulnak, ők is leköltöznek valamelyik pincébe, jóval harciasabbak és jóval soványabbak lesznek. Nagy dolog.a szükség! — Vajon van még egér a kamrában? — tér vissza a témára az asszony. — Honnét tudhatnám — felelem bölcsen. — Istenem, és ha most nincs, vajon később se lesz egerünk? Vagy éppen patkányunk? Elvigyorodom: — Egerünk. Patkányunk. Az első nyelvtanilag hitelesített lépés a megszokás felé. Egyébként honnan tudhatnám... válaszolom megint ataraxiávai. — Várni kell, majd minden kiderül szép lassan. — De ez olyan, hogy sosem dől el végérvényesen. Várhatunk a végtelenségig a meggyőződéssel! — rémüldözött az asszony. 834
