Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
még nagyapámhoz is bekopogtak, hogy beszéljen Pattantyússal, ne kelljen drasztikusabb eszközökhöz folyamodni. És igen: azt is megkérdezték, mit tud a Pattantyús titkos, föld alatti szalámigyáráról. Az öreg először hitetlenkedve bámult rájuk, aztán undorodva, már a vállán át szólt vissza: — Hogy is kérdezhetnek ilyesmit felnőtt férfiember létükre?! — Nézze, Mátyus elvtárs... — kezdték azok behízelgően, de nagyapám még vissza se fordult, úgy vetette oda: — Nem nézek semmit! Nagyon bűzlött valami, hiába hordta el a kádakat Pattantyús minden második, harmadik napon. Mi meg ott ólálkodtunk az ólak körül, s éreztük, nincs messze a pillanat, amikor nemcsak patkányokon, de a mészároson is kipróbálhatjuk vastag mogyorófa íjainkat. Izgalommal, de minden undor és felháborodás nélkül néztük, amint a tinóvágás után a lábasból issza a még meleg vért, amitől olyan erős. Az emberek, még a férfiak is sokkal inkább odafigyeltek arra a néhány asszonyra, akik újabb és újabb részleteket szállítottak a szalámigyár működéséről, miközben az élet látszólag pont úgy ment tovább, mint addig: a környék nagy, friss húsokat vásárolt a mészárszékben, Pattantyús megállás nélkül dolgozott, hetente kétszer menetrendszerű pontossággal érkezett Bancsi, és vitte azt az állítólagos kétszáz lejt, nagyapám pedig csodálkozva mesélte, hogy az ólban kétszer is egy patkány után kellett hajítania valamit, amíg az végre méltóztatott eloldalogni. — Olyanok, mint a fináncok — mondta —, nem lehet őket lerázni. Közvetlenül Húsvét előtt történt. Pattantyús vágtérnek is használt udvarában minden fán egy-egy összecsomózott lábú bárány lógott, emlékszem, többnyire fehérek voltak. Soha semmi nem hatott meg, nem az a fajta vagyok, de a húsvéti bárányok csecsemőhangú sírása mindig szánalommal töltött el. Minden fán ott lógott fejjel lefelé a bégető rettegés, a bárányok meredt szemmel bámulták a földet, s panaszosan ríttak, mint valami, pont a halál pillanatára állattá varázsolt kisdedek, akik a feltámadásnak valamilyen fonákul pogány áldozatául estek. Az udvaron még a bégetés közben is jól hallatszott, ahogyan visong a kés a fenőkövön, s a hóhér arra készül, hogy a környék lakosait ártatlan bárányok húsával táplálja, miközben ő kielégül a tömeges vérengzésben. Ezt mindig végig kellett nézni, annyira kegyetlen és fölháborító volt az áldozat. Pattantyús odalépett az első fához, s egyetlen széles metszéssel vágta át a rívó állat torkát, nem mint a piaci pancserek, akik másodpercekig nyiszáltak csorba késükkel. Az állat rúgott még néhányat, hogy a fa is remegett belé, Pattantyús gyorsan fölhasította a bőrt a hasán, aztán a fejéig fejtette a bundát, lassan áthúzta az állat koponyáján, mint egy pulóvert, a fejen kiütköztek a kusza vérerek, az udvar homokjában alvadni kezdett a tócsába gyűlt vér, s a mészáros, miután a bőrt a kerítésre hajította, egykedvűen lépett a másik fához. Már megettem a rántott báránycombot, s el is feledtem a délelőtti vérengzést, amikor a szomszédasszony hozta a hírt: elment a Pattantyús felesége. Nem elszökött, csak úgy elment. Nem Bancsival, csak úgy magára. Éppen csak annyit mondott a mészárosnak, hogy: — Gyilkos gazember! — Miért? — kérdezte hökkentőn Pattantyús, és értetlenül nézett végig a még fán maradt, bégető, elvarázsolt csecsemők hangján rívó bárányokon meg a soros, bundájából épp most kihámozott áldozaton. Hisz annyi véres tavaszi' élt már meg az asszonnyal. «31
