Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
— Magát kéne már egyszer bedarálni. S akkor is csak a fene enné meg! Menjen innen a pokolvarba! Ilyenkor a vénasszony után sündörögtek a környék kölykei, s az szívesen tömött minket a borzasztó szalámiról szóló történetekkel, rég halott szemta- túkra hivatkozva. És nem állt egyedül a véleményével. Sokan voltak abban az időben, akik csak színhúst vásároltak Pattantyústól, szalámit vagy ázalékot soha. A rémes hírek után pedig nyugodtan elmentünk patkányvadászatra, mert a Pattantyús ólai mögött mindig sikeres zsákmányra számíthattunk: patkányai és egerei is gömbölyűek voltak, s olyan óvatlanok és szelídek, hogy egészen közelről célozhattunk rájuk a szeges végű nyilakkal. Élvezet volt nézni, ahogyan a kövér állatoik átlőtt horpasszal, magukat vonszolva menekülnek, vagy kapálóznak a földön, verdesnek hosszú, pikkelyes farkukkal, vicsorítanak, s úgy véreznek, mint az igazi nagyvadak a filmeken, nem mint a cserebogarak vagy lelőtt verebek. Igazi sikerélmény volt „elejtésük”. A pletykát is fölcsigá- zott figyelemmel hallgattuk meg, s titkon abban reménykedtünk, hogy egyszer eljön az ideje, amikor lenyilazhatjuk magát Pattantyúst is, aki minden pletyka ellenére a fertály védelmét élvezte. Szidták, hogy „a nép bőrén” megszedi magát, és naponta vásárolták a nagy húsokat. Majd minden nap késő estig, villanyfénynél is darabolták a vágóállatot Pattantyuséknál, vágták a marhát meg a disznót — bármit. Élvezettel néztük végig az öldöklést, de rúkoltozva tértünk ki, ha a szívélyes és szelíd mészáros barackot akart nyomni a fejünkre, aztán még visszakiabáltunk: — Szalámi, kolbász, hurka! Fogjon a szád pocegeret, Pattantyús! ö is tudott a szóbeszédről, de vagy legyintett, vagy mosolygott rajta. — Ki kéne ontani a belét annak a gyilkosnak! — lihegte szinte naponta Kardosné, miután megvásárolt egy-egy jó adag bélszínt. — Gyilkos népnyúzó! — De állami iparengedélye van — vetette ellen valamelyik józanabb ember. — És már megint felemelte a hús árát! — A piacon is emelkedik, élősúlyban is. — Kizsákmányoló gyilkos! Munka után Pattantyús kiült a tornácra, s elszívott egy-egy, az ő méreteire szabott harcsaszivart, mert az ilyesmit a házban nem tűrte Pattantyusné. Pattantyús mindig és mindenen mosolygott. — Hogy tud mosolyogni az, aki naponta elmetszi egy-egy borjú nyakát? — hallottam az aszsony hangját, mintha csak ő szólana a múltból. — Azt hiszem, pont úgy, mint egy kistisztviselő, amikor befejezi egy hosz- szú számoszlop összeadását. És ebben nem is látok semmi rémeset. Igaz, abban az időben a patkányokban sem láttam semmi viszolyogtatót. Pattantyús szivarozott, néha meg mély basszus hangon dúdolt valami dalt. Állítólag egy ideig a munkásdalárdában is énekelt, aztán egy idő után nem tartottak többé igényt arra a csodaszámba menő basszusára. Gyilkos lett, meg kizsákmányoló, meg emberhús-evő, meg a jófene tudja, mi még. Most már csak annyira emlékszem, hogy hajnaltól késő estig dolgozott, s néha barackot szeretett volna nyomni a fejünkre, de ez sosem sikerült neki. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog fájhatott egész életében. Amikor a tinó nyakát nyiszálta, mindig fütyült vagy beszélgetett a legényeivel, akik éppoly gömbölyűek voltak, mint ő, és körülötte minden. Mint a patkányai és mint a felesége, meg a feleségének mind a tizenhárom macskája, 829
