Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)
— A rohamteret ágyútűz alól kivonni! Cél: a parancsban mondott! — Falak lövetését abbahagyni! Ágyútűz a vár belső részeire! Közelebb vontatni az ágyúkat a falakhoz! — parancsolja Savoyai Jenő. Futártisztek viszik a parancsait a különböző fal-szakaszoknál küzdő csapatokhoz és a tüzérséghez. Mindent füst fed, korom és pernye, a védők és támadók: lángokban vívnak közelharcot a kapuknál, a falakon ütött réseknél, a cölöpökből vert ellenállási gócoknál. Janicsár és szpáhi harcosok védik az elnyomó túlerővel szemben a lerontott falak réseiben éjszaka épített cölöpsorokat. A rohamtérre mind sűrűbb füst száll, a harcosok, mintha fantomok volnának: mint egy lassított film-képsor — hol előbukkannak, hol eltűnnek, a kardpengék a füstöt vágják és olykor a füst: kiált, ordít, vérzik: összeomlik a füstben egy emberi test. Prinz Eugen lóháton irányítja a központi rohamot, őt is sokszor elborítja a füsttenger, már ő maga is a falakon ütött rések egyikében áll, lova a lángoktól újra-meg- újra visszahőköl, de a herceg kényszeríti a harci mént, előre, bele a füstbe, tűzbe, bele az omladékba. Harcos harcost takar. A herceg előre vezényli a hajdú „talpas” katonákat: elesnek mind: jatagánok villannak ki a fekete füstből. Az első egységek behatolása a várba: császáriak, brandenburgiak és magyar katonák: közöttük látjuk Remenyik Istvánt, visszahajló pengemarkolatos-runka-szu- ronnyal halad előre egysége élén, a lángoló cölöpfal felé. A herceg és testőrsége: behatol a várba. 24. BUDA — „BELÜL” — A BEGLERBÉG HŐSI HALÁLA. Dórák el Atik beglerbég sebeit két rabszolga mossa. A beglerbég: mintha nem érezne semmi fájdalmat, némán tűri a felcseri beavatkozást. Azután magára ölti díszruháját, szolgái fölcsatolják rá mellvértjét, a nyak-részt védő sodrony-gallért és sisakját a főtiszt kezébe adják, aki úgy áll hitvány szolgái között, mint egy alvó félisten. Hatalmas, sudár termetű férfi, díszes öltözete, és egész viselkedése: gazdag nagyúrra vall. Ajkán mosoly, szemében szomorúság. Jól behallatszik a pompás terembe a réstörő ütegek dübörgése, a gyújtóröppentyűk sistergése, a leomló falak robaja, az öblös hangon kiáltott parancsok, sikolyok és segély-kiáltások. A méltóságos megjelenésű beglerbék előbb szolgálónőitől búcsúzik: — Gyere, szép szír leányzó, Nazira! Ezek a gyűrűk, ékkövek, a tiéd, mind! Éld túl az ostromot, térj vissza a boldog Szíriába! Allah óvjon a barbár európaiaktól! Menj! — Gyere te is, Zinaida, te türkmén és perzsa vérű szépség! Ezek a gyűrűk a tiéd, éld túl az ostromot, Allah óvjon! — S most, Szulikó és Zulejka, ti gyertek, ezek a ti ajándékaitok! Allah óvjon mindkettőtöket! Távoznak a nagyúr szolgálónői a fényes és drága ajándékokkal. Ekkor a beglerbég egy pillanatig a terem falán függő sok-sok tükörben megnézi önmagát, s saját szemével saját szemébe néz: a tükrök megtízszerezik a viszanéző szempárt: tekintete most nem szomorú, hanem komoran kíváncsi, mint aki még egyszer utoljára látni akarja önmagát. Nazira még egyszer visszatér: hatalmas tálon friss állati belső részeket szolgál fel a nagyúrnak. A főtiszt törökülésben, hatalmas bársonypárnára ül, magányosan vacsorázik. Észre sem veszi, hogy Nazira némán sír, könnyei végigperegnek szépséges arcán. Mikor a főtiszt elfogyasztotta magányos — utolsó — vacsoráját, tőrével kopogtat az alacsony márványasztalon. Ekkor lép be a bokharai emír húga, Havadzsán. E szépséges nőben is sok muzulmán nép vére hozta felszínre ezt a különleges keleti bűbájt. A beglerbég most Havadzsánt s Havadzsán tükörképeit nézi. Havadzsán, noha a főtiszt erre jelt nem adott, lassan levetkőzik, hatalmas hollófekete hajfonatát kibontja, mely egész hátát betakarja. — Mosolyogj! Ne mosolyogj! Te magad: mosoly vagy! — mondja a főtiszt. Az eleven kép és a tükörképek: a török főtiszttel csaknem egymagas, hatalmas termetű nőt mutatnak, egy ázsiai, keleti „Vénuszt”: semmi törékenység nincs testé804
