Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Gyurácz Ferenc: Tábori Ottó: Téli virrasztó

Bodor néha karcolatoknak nevezi írásait. Ketsegtelen, hogy igazi, teljesen eredeti műfaja a rendkívül kis terjedelmű, prózavers koncéntráitságű szöveg. Idézzük fel Schönberg szavait Anton Webern mikrovilágáról: „Gondoljuk csak meg, mennyi önmegtartóztatásba kerül a szerzőnek, hogy ily rövid legyen. Költemény válhat minden pillantásból, regénnyé szélesedhet minden sóhaj. Viszont: egy egész regényt egyetlen mondattal, a boldogságot egyetlen fellélegzéssel kifejezni: ilyen sűrítésre csak az képes, akiből kellőképp hiányzik az önsajnálat.” És akiben tökéletesen működik az írói önfegyelem. Nem véletlen, hogy Bodor ia korábban A Zangezur hegység (Kriterion, 1981) című kötetben megjelent novellákat kivétel nélkül átírta. Tovább már nem lehet fokozni feszültségüket.

Bodor egyik novellájának címe, A fekete doboz, szimbolikus jelentőségű. Minden írásának mélyén nyugszik egy fekete doboz, amely azokat a mondatokat, összefüggéseket, esetleg epikai konvenciókat tartalmazza, melyeket az író kihagyott a végső megformálásból. Saját írói elvét írta meg ironikusan a Kikötő, este című novellában. Menyhárt doktor sötétedéskor, kezében kínai zöldbabkonzervet tartalmazó szatyorral sétál egy tengeri kikötőben. Két férfi lép hozzá, hóna alá nyúlnak, és a vízbe hajítják. „Bosszúságunkra a történet itt véget ér. Szó, ami szó, bizony nem egészen értjük, mi is történt. Menyhárt doktor és a két idegen talán többet tudnának mondani, de ők elmentek a dolgukra. A magyarázat ott lebeg valahol a sapfcabolt mélyén, vagy talán biztos helyen pihen örök titokként, egyszerű ikonzerves dobozokban a tenger fenekén.” (Szépirodalmi, 1985)

GYURÁCZ FERENC

Tábori Ottó: Téli virrasztó

Nem könnyű az induló vidéki író, költő helyzete. A vidéki (esetleg falusi!) elszigeteltségben, visszhangtalanságban élő alkotónál senki sem igényli jobban, és senki sem vehetné inkább hasznát az olvasói és a ikritikusá figyelemnek, de senki sem kénytelen ezt olyannyira nélkülözni, miint éppen ő. Az effajta nélkülözés veszélyei eléggé ismertek: az esetek többségében elbizonytalanodáshoz vagy arány tévesztéshez vezet, a kulturális karanténba kényszerült alkotó ártáktudata megbicsaklik, szemhatára nem tud kitágulni, kezdeti modorosságai rögzülnek. A fővárostól távol élő, „hasznos” személyi kapcsolatoknak is híján lévő szerző a könyvkiadóknál is szükségképpen hátrányos helyzetű. A kötet nélküli költő pedig nem, vagy ailig-alig számíthat bármiféle kritikusi visszajelzésre, kontrollra. (Hacsak olyanra nem, minit a kardos kritikusnő rádióbeli kirohanása volt nemrégiben: nem sokat lacafacázván egyszerűen férfiatlansággal vádolta ama költőket, akik harmincas éveikre sem tudtak megjelentetni egy kötetet. Az ökokat nem firtatta, pedig ez legalább olyan „férfias” tett volna, mint a nagyhangú, árnyalaton ítélkezés.) A kötet nélküli költőjk munkájának értékelésére a kritikának, sajnos, nemcsak energiája nincsen, de szándéka, ambíciója sem látszik lenni.

Ezzel a bevezetővel nem mentegetni igyekszem az évtizedek óta verselő, s több mint egy évtizede rangos fórumokon publikáló Tábort Ottó most megjelent első ver761