Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Csiki László: Kísértethajók
Gsaík az életett akarom látni, életem: de tükrében is, és a teljességben. S hogy mennyire nem halálversek ezek, csupán az élet mindenestől való leképzésére tesznek kísérletet bizonyítja, hogy az egész első rész utolsó szava: ÉLJEK. „Az elhagyatottak átdöfőtt szívéből mered ki minden, a kiszámított perspektívák törvénye szerint” — írja a 2. rész egyik versében, s mi ezt a két sort választjuk az egész egység jellemzésére. Elhagyatottság, hazátlanság, árvaság — ezek a könyvfél főmotívumai, ahogy a kötet címadó verse is sugallja: a Vers — Kísértethajó. „Fojtott sírás” rázza a sorokat: „eltemették az ígéret földjét”. A Csikinél mindig fontos fülszövegből tudjuk meg, mi e magány oka: „Én magam is hiányzóm már a hídról” — mondja s ezt csak ő tudhatja. Mi csupán a kívülállók tehetetlen részvétével olvashatjuk ezt a hajónaplófélét. Üjraszülőföld — ez az első vers. S hogy miit értsünk e furcsa címen, megtudjuk az első sorból: „Kit hazájában gyötör a honvágy...” E himnusz-parafrázis lesz oka és magyarázata a második sornak: „életét keresi idegen tájon.” Az eddig csak hasonlónak gondolt valóság sokkal erősebb nyomot hagy ezen a verstermésen, mint a korábbin. Egyértelműbben utalnak a képek, világosabb a sötétség oka, nyilvánvaló, mire vonatkoznak a — jó értelemben vett — életbölcsességek: „Életünk se legyen hosszabb becsületünknél.”, „Pince falára, hóra, pénzre, (rozsdás szeggel, húggyal, hagymalével) mégis ki írja fel magát?” Ennek a kötetrésznek igazi védangyala Ady, a látható vezér. Aki a költészetet tettnek gondolta, nem lélekkoz- metikának. Neki ad igazat, mikor kijelenti, a költészetben ;sem Iahet megszépíteni a szomorút: „Tudtad már, hogy nincsen szép szegénység, / s nem igaz, hogy az együgyű a boldog. —” Az első rész befejező könyörgése: „Éljek” így változik át a Ne szeress engem című versében: „Életben tart a halálfélelem.” És a lepusztult tájon megjelenik Isten — neve: „Ennyi vagyok s leszék: vaj Istán fején.” Ady kömyörgött így Urához: — nem létezik, de ha mégis, „'könyörögnénk, hogy újnalenni segítsen.” Ez a többes szám első személyű könyörgés Istenhez, halálvigasz („Az egyetlen kiút... a puska- csövön át vezet nekem”), halálos asszony imádat (Asszonyok asszonyom című vers), ez az egyedül való meztelen ázás az éjszakai esőben, de megint és legfőképp ez az akolmeleg, remegő közösségszeretet, mely irgalmatlanul ráfizet a szeretatre („szegény szemünkön könnyzacskó lóg: / otthoni koldustarisznya”, „A versek!... Van itt gond nagyobb.”, „Ott meleg semmi tátong, valami némaság. Égő testek, vesztes lobogók menekülnek lent a sötétben”, „Micsoda elfajzás ez bennünk, / a szabadulás buta vágya? ... És mi csák mégis mannánk, mennénk, 'letépve magiunkat, szakadva —”, „Győztes szomszédainknak két napos / szabad tunkálást engedélyezünk.”, „kivert fekete hangyák mindenütt.” „Az elhagyatottnak átdöfött szívéből mered ki minden, a kiszámított perspektívák törvénye szerint.”) — ez a harang-hang legutóbb Ady verseiből zengett elő, bár akikor kétségtelenül nagyobb orgánumon át, — így nagyobb visszhangot is vetve. A bajban aztán Isten neve mellett Jézusé is előkerül: Idejutsz szájas, örök lesz újra legjézusibb embersebed, e szám: falhoz állítnak s lecsurgó véred fölfest — tanúm, vértanúm, istenem. Ahogy népét ostorozza, az is ismerős fülünknek, bizsergeti hátunkat: Miféle nép ez, hogy egyetlen hangot nyög föl, ejt ki bevert száján, aztán visszaszívja? Az utolsó, kegyetlen kérdés mégis csak így hangzik — a vesztes helyzete épp azért tragikus, mert neki jónak kell lennie —: vajon mindenen túl megszületik-e a 755
