Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
CSÍKI LÁSZLÓ Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra I. Allegro ma non troppo — Megy? — Mitől menne? — Mi nem megy? — Semmi. — Semmi bajom.” Ezzel az átszeli viccből stilizált párbeszéddel szórakoztatta magát — úgy este tíz óra tájt, amikor családjának már csak szuszogása hallatszott át a rabitzfalon — és John Dos Bassos két ifjúkori mondatával: „Világ szellemi proletárjai, egyesüljetek! Nem veszíthettek mást, csak az eszeteket”. Mostanában olyanokat álmodott, legszívesebben késsel a kezében ébredt volna. Álmában mindig úgy hallotta, odakint — „valahol, vagyis mindenütt odakint” — zuhog az eső, s bent az álmában is perceg, mint a szú az élő fában. Hosszú utakat járt be az esőcsíkok mentén egy gyémánt szú: „le a koszorúéren”, érezhetően. Könnyebb volt, ha sikerült felébrednie. „Néha ilyenkor el bírom képzelni, hogy az éjszakában csillogó sárga esőkabátos lány jön át egy búzatáblán, válltáskájában váltás fehérneművel. Az ajándék alsók nedvesék még, sietve tépte le őket a néhai házőrző kutya drótjáról”. „— II pleur dans mon coeur — mondta neki a férfi negyvenhét kilométer távolságból. — Innom kéne valamit, hogy jól elképzeljelek.” Arcát nem látta, de tudta, hogy szoknyája alá nyúlnak a vizes kalászok, és a lány egy idő után ezt nem érzi már — „engem csiklandoznak itt” —, siet egy üdülőnek tűnő indóház felé; ott fel kell vernie az állomásfőnököt, aki nem álmodik róla és vele sem tudna. Izzadtan hever egy szerelmes álom fenékén, egyenruhásán. „Kövérnek kellene lennie, hogy lidércnyomásként szorítsa nyakát a celluloid gallér, és lüktessenek az erei. De nem kövér, mert hervadt.” A lány reggel papucsával megölt egy svábbogarat. A bogár harnán csillog, mint régi családi bútorok asszonyi csípőktől világosabbra koptatott sarkai, és nem múl ki. Hátára esve, lassan hajlítgatja törött lábait a mosdótál mellett, és fehér, már-már szép — „mert szabályos, naná. és tiszta” —, egymásba hurkolódott fehér szálak lógnak ki potrohából. A lány mosdatlanul megy az iskolába vagy az orvosi rendelőbe — „irodalomtanárnő, netán felcser, és csapzott szőke” —, megöntözi a virágokat az ablakpárkányon és a hideg kályhán — „miért ne lennének legalább virágok?” —, majd hűvös fémtárgyakat fogva, rakosgatva végzi a dolgát, közben mindegyre a bogár jár a fejében —„éppen így érzi: jár a fejében” —, és délelőtt tizenegy óra előtt elkérezkedik az orvostól — „vagy a nagyszünetet használja ki” —, úgy szalad haza, nem is köszön vissza a kocsmaajtóból sörösüveggel integető traktoristáknak. A bogár a helyén fekszik, mozdulatlanul, de amint a szemétlapátra próbálja seperni, megrándul két lába. „Inkább csak lágyan behajol.” A lány, sárdaraboikat szakítva az úttestből, visszarohan a rendelőbe — „mégis inkább az iskolába, jobban utálja a meztelen testeket fogdosni, mint a nyelvtant” —, aztán ebédig mindvégig éhes szeme előtt látja a bogarat — „lehetne szürke a szeme?” — az új helyén, mintegy félméternyire a vörös mosdótáltól, a leejtett szemétlapát és seprű között, rézsúto- san a padló egyik repedésében. „A szemétlapáton a homokszemeket is látnia kell, és a seprűn a kávézaccot.” Átmegy az igazgatói irodába vagy az orvosi szobába — ..minden esetre rnésziilatú Ö86
