Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Kiss Dénes: Berzsenyi-lelőhely

dőlünk, akkor megállapíthatjuk, hogy a „nem ismerem Berzsenyit" igazsága torzult ellenséges, vétkes ítéletté. Tovább bolygatva a kérdést, aztán kiderül, hogy nem is próbált az illető hozzáférkőzni. Nem is könnyű. Elsősorban ő maga nem engedi, ahogy életében sem engedte. A kicsapás elől apai szigorral hazavitt diák dacos, szemérmes férfi lett. Belebújt a dolmányos, bajuszos képbe Ám ezzel kapcsolatban már ő maga is magyarázkodik Kazinczynak. Korántsem az átlagos, kedélyes, kártyázó, mulató vidéki kisnemes volt; akit a dolmányos kép mutat. Sokkal inkább kemény tartású, hitében konok, szándékaiban, műveiben következetes, korának „nehéz embere”, aki mind a mai napig ebben a vértezetben áll elénk, s félünk találkozni vele.

Ez a találkozás pedig tisztességbeli kötelezettség és kikerülhetetlen. Az kellene, hogy legyen már az iskolában. Dehát alkalmas-e erre a mai tanítási gyakorlat? Verselemzés helyett lélekelemzést, sorselemzést kéne végezni az órákon, s akkor gyorsabban közelebb kerülhetnénk a művekhez is! Kazinczynak írja 1809 januárjában, vagyis már levélbeli ismerkedésük kezdetén: „ ... engem némelyek különöskének neveznek .. Csaknem minden ismerőse, pályatársa „pallérozni” akarta, ahelyett, hogy mélyebben megismerte volna. Öt nemcsak nehéz természete, de az irodalom is száműzte, éppen az, amitől a legtöbbet várt volna. Csoda, hogy szent dühében könyveket is szétszaggatott?! Ugyanakkor nem tért ki a tanulás elöl, az ismeretszerzésben alapos volt, de minden tudást a maga hitéhez igazított. Alighanem igaz rá is az a megállapítás, mely szerint a legnagyobbak erényei egyúttal meghatározzák, kijelölik korlátáikat is. De gondoljuk csak meg, micsoda hetedhét határon túli korlátok voltak azok! . . . Ma is használhatnánk egyiket-másikat biztos fogódzónak! Bár bizonyos viták még nem ülepedtek le körötte, azt senki se vitatja, hogy a legnagyobb költőink közül való. Ha a magyar költészet évszázadokat összekötő hídjának ívét pillérekre támasztva nézzük, akkor ő tartotta és tartja a 18. századból a 19.-be átívelő rész nagyját. S miként lehetett a legnagyobb magyar legkedvesebb költője a nehézkesnek kikiáltott Berzsenyi? S ugyanaz a Széchenyi vallotta szellemi gyermekének a könnyen érthető Petőfit! S nem találjuk-e meg e két szélsőséget a nagy gondolkodó életművében?

Nekem találkozni kell vele. Bármennyire is félek, hogy kézfogáskor szétmorzsolja az ujjaimat, öleléskor összeroppantja bordáimat s legbarátságosabb szavamra is csak hümment. Szerencsére e találkozásokra sor is került az elmúlt esztendőkben többször is, nemcsak a kettős évfordulón. De kissé még mindig tartok tőle. Nehéz fegyverzetben moccan, darabosan, vidékiesen. Ijeszt, anyanyelvi földrengése, ormótlan kövek, hantok átfordulása, együtt azzal a műveltséggel, ami belőlem hiányzik, sajátos zengést ad műveinek. Mégis nyúlni kell verseiért, ahogy az égzengésért nyúlna az ember. Küzdésre késztet! Miközben Németh László tanulmányait olvastam, aki újra és újra visszatért Berzsenyihez, úgy éreztem, a Fehérlófia gyűrkőzik a Vasgyúróval. S a mérkőzés sosem dől el. S miközben legendákat akar eloszlatni, újakat teremt! Titkok után nyomozva, mintha nőne a titokzatosság.

Nem mostani és nem csupán másoktól vett fölismerés — inkább az újszülött csodálkozása! —, hogy neki köszönhető Vörösmarty remeklő szárnyalása, időmértékes verseinek sodró áradása. Berzsenyi próbálta ki először magyar nyelven igazán a klaszikus verselési formát. Szavakat kellett „megcsavarnia”, „kerékbe törnie” ahhoz, hogy idomuljon, „puhuljon” a nyelv. Gránittal dolgozott grániton a gránit, s mindegyik megtörött bele! így ami Berzsenyinél gy-ak662