Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Deák Tamás: Száz év Madách (esszé)
Micsoda irónia és könyörtelen kritikai érzék e szigorúan katolikus neveltetésű íróban! Soha még az eredendő bűn tanát nem gúnyolták így, mint Madách ördöge: Ha vétkezel, fiadban bűnhődöl, Köszvényedet őbenne folytatod ... Madáoh nőgyűlölete is inkább ironikus, mint szenvedélyes. íme, Éva felfogásában a nemek közt kívánatos munkamegosztás: Ha majd te harcolsz a fenevadakkal, Vagy én lankadva kertünk ápolom ... Strindberg vadabbul acsargott. Madách bizonyára az iróniájára hallgatott akkor is, amikor átvette Shakespeare Harmadik Richárd-jából a darab hírhedten rosszul sikerült jelenetét, amelyben Lady Anna, a Gloster (Richárd) által megölt walesi herceg özvegye, a férje teteme mellett fogadja el a gyilkos házassági ajánlatát. De ő legalább szabódik. Nem úgy, mint az egyiptomi rabszolga özvegye a Tragédiáiban, aki — mihelyt az instrukció szerint „a hullát felveszik” — Ádám-Fáraó ajánlatára így felel: ... Nem is szabódom, csak kevés időt Engedj magamnak, azután parancsolj. Hogy aztán, alig valamivel később már ekként szóljon új urához: Vigasztalódjál, oh én kedvesem, Ügy is mit ér az a rideg dicsőség, Hideg kígyóként mely közénkbe csúsz. Emmán döfi! Ádárn nem is vár tőle mást. Amikor a „drága csecsebecs” avval menti fecsegését: „Hiába, ha okosabb nem vagyok” — Ádám tüstént megnyugtatja: Ne is kívánd, hogy légy, én kedvesem. Eszem elég van nékem önmagámnak. .................................. Te csak B eszélj, beszélj, hogy halljam hangodat... Akármit mondasz, mind egy: oh, ki kérdi, Mit énekel a kis madár ... A szerelemben az efféle irónia mélakóros alkatra vall, mint a szinte Baudelaire-i sorok: A szív vérének lassú elfolyása Olyan kéj, melynek vajh mi lenne mása? Madách iróniája — miként a teljes mű — a történelemre összpontosult: oly elevenen látta a történelmet, akár egy gyűlölt ismerőst, aki börtönbe juttatta és kétség- beesésbe kergette. A Teremtés fonákságairól meg a Nő változékony erkölcséről hangoztatott gúny-sziporkái bagateil évődések ahhoz képest, amit a történelemről vallott. Nemcsak az elnyomást: a forradalmakat is iszonyú kritikával szemlélte — ugyanavval, amellyel az individuumot meg a tömeget egyformán elmarasztalta. Az individualizmus, az egyéni szabadság eszméjének XIX. századi fénykorában Madách — noha kedvenc írója Goethe volt, aki az egyént tekintette a lét legnagyobb csodájának —, gyáva, öntudatlan rabszolgának ábrázolta, úgy is, mint a tömeg részét. A tömeg — mondja a felvilágosultan rajongó fáraónak Lucifer — „A végzet arra ítélt állata, / Mely minden rendnek malmán húzni fog, / Mert arra van teremtve.” 53
