Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)

— Nem kívánom az ételt!

— Pedig enned kell, erősnek kell lenned az elkövetkezőkhöz! Súlyos a te problémád.

— De nem megoldhatatlan — tette hozzá Jóreményű.

— Sok emberen segítettünk mi már . . .

— Kin ezért, kin azért. . .

— Ne kotyogj, nagyon sokon önzetlenül . . .

— Sokat fenékbe billentettünk.

— Nem érdemelték ki, hogy segítsünk nekik, de ez a fiú igen.

— Halljuk hát a problémádat!

— Ej, Jóreményű, úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy miről van szó. Ezt a fiút nem hallgatja meg az Isten.

— Mit tehetünk érte?

— Közbenjárunk Istennél!

— Pontosítsunk! Megengedjük neki, hogy Isten meghallgassa az imáját. A madarak is beleegyeztek, beszéltem velük. Látták a fiú szenvedését, ezért már napok óta azt csipogták, hogy segítsünk rajta, de mondtam, amíg nem kéri, semmit sem tehetünk. Végre eljött az ideje. Látom, hogy nem érted. Hát figyelj ide, mi csavargók vagyunk, az időszámítás előtt nagy terv fogant az agyunkban, a madarakkal felépítettük Felhökakukkvárát, így zártuk el az Isiének és az emberek között az utat. Birodalmunk jól működött, hozzánk jött, aki nem kellett a földieknek, szabad lett közöttünk, az Istenek meg könyörögtek, hogy engedjük fe'l hozzájuk az áldozati füstöt. Móresre tanítottuk őket. Gazdagok lettünk, de nem ízlett sokáig, fogtuk a madarakat, megléptünk. Azóta vándorlunk, ha látjuk, hogy valamelyik országban egy Isten dölyfös lesz, felépítjük Felhökakukkvárát, aztán rendbe is jön a dolog, újra meghallgatva az emberek panasza! Mindenhol ott vagyunk, ahol szükség van ránk, jelenleg itt. Sokan jönnek is hozzánk, mert az imáik rajta maradnak a szobrokon, a szenteltvíztartókcn, nem találnak meghallgatásra. Hordanák hozzánk az aranyaikat, pénzüket, de mi csak nevetünk rajtuk. Mi miattad vagyunk itt.

— Most egyél, igyál velünk, mert különben nem tudunk segíteni rajtad!

Felszabadultnak érezte magát köztük, az ételnek, italnak újra íze lett.

— Köszönöm — búcsozott el tőlük. Hirtelen álmosság tört rá. Pillanatok alatt elaludt. Nem tudta, hogy hány óra lehetett, amikor felébredt, de már hajnalodott. Az ablakhoz lépett. Az ébredő várost látta, a zajai is feljutottak hozzá.

Az ablaktól elfordulva tükröt vett észre. Meglepődve kiáltott fel, amikor megnézte magát: szakálla nőtt, a szeme alatt szarkalábak éktelenkedtek.

Jóreményű jött:

— A fürdőben találsz borotvát, szappant, törülközőt is készítettem be.

— Köszönöm maguknak, hogy Isten meghallgatott.

— Társait Meggyőzőnek köszönd, ő beszélt Vele. Azt mondta neki, ha rajtad nem segít, többé egy ima sem jut fel hozzá, mert a madarakkal felépítteti F el hőkak ukkvárát.

Üj emberként lépett ki a fürdőkádból, a plafontól a földig érő tükörben ahogy meglátta magát mezítelenül, rátört az érzés, hogy mennyire kiszolgáltatott volt eddig a testének: az agyának, ami folyton csak a kétségeket hozta, a szemének, az orrának, a szájának, ízeknek, illatoknak, színeknek. A fülének, a bőrének, csábító hangoknak, simogatásnak. Most vége, csak Neki nyitottak.

635