Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
Iszogattam a sört, és mitagadás, gyönyörködtem benne. Jó hely lehet ez a Gondolat Kiadó, ha ilyen nők dolgoznak ott. Biztosan szerkesztő. Ismeri az írókat. Aki az írókat ismeri, annak jó dolga van. Az írók kedvesek, szellemesek, gazdagok, szabadok. És jó dolguk van, mert ismerik Nádait. — Én nem akarok író lenni — mondtam önkéntelenül. Ö mosolygott, bölcsen, már-már fölényesen, mint aki tudja, hogy ellenkezni se első, se utolsó látáskor nem érdemes. És azt is tudhatta, hogy nem jó ellenkezni azzal, akitől akarunk valamit. És főleg azzal nem jó és nem is kötelező ellenkezni, aki maga is dacból ellenkezik. A vendégek körben más megszoktak minket, megszokták Nádait. Fölmérték, fölmázsálták, de nem háborgatták, talán az irántam, talán a hely szelleme szerint való tapintatból. — Nem akarok író lenni — hajtogattam makacsul, s szinte vártam, hogy Nádai íróvá üssön. — Mert nincs memóriám, rossz az emlékezőtehetségem. — Tényleg: mióta megláttam Nádait, teljesen kiment a fejemből, hogy meghalt a feleségem. — Talán a sör miatt... — kockáztatta meg Nádai szellemesen és óvatosan. — Tiem hiszem. Annyit azért még nem ittam. Meg annál mindenképp több eszem van, mint hogy csak úgy, első nekifutásra eligyam. A szépeszem . . . — Amiből akár az is kitűnhetett, hogy én viszont, szemben vele, minden szempontból, ellenkezem. Nádai a kezemre tette a kezét — milyen finom, mozgékony a keze, Istenem, és azt mondta: — Erre gondoltam én is. Magának tényleg vannak gondolatai, tűrhetően következtet, ismeri az életet, de valahogy nem igazán érdekli az egész. Ugye, vicceket se tud mesélni? — Nem hát. Azokat is elfelejtem. — Nagyon szomorúvá kezdtem lenni. É-s — ennek megfelelően — igyekeztem annak is látszani. Ha ón ilyen hétköznapi lény vagyok, ha rajtam ilyen egyszerűen át lehet tekinteni, akkor nem vagyok jó már semmire. Valaha adtam arra, hogy érdekes, hogy — legalább az első órában — szinte megfejthetetlen legyek, s most tessék: mi maradt mindebből mára? Semmi. Nem törekszem rá, s már nem is vagyok az. így vész el az ember? — És miért kellene vicceket mesélnem? — Próbáltam tréfával elütni a dolgot. Arra is törekedtem, hogy némi ingerültséget erőltessek orcámra, de hiába; Nádai mosolygott. Ügy tett azonban, mintha venné a lapot: — Nem akartam megbántani, ne haragudjon. Csupáncsak arra gondoltam, hogy a gondolat maga, a puszta filozófia nem érdekli az embereket, nem is érdekelte soha. Nem szeretik a kész dolgokat. Márpedig az igazi gondolat: végeredmény. — Maga csak tudja, mi a gondolat. Abban dolgozik. Az a munka-kiadója. — A Gondolat-Kiadó? Kis pont vagyok én ott. Nem szerkesztő vagyok, csak afféle munkatárs. Az a dolgom, hogy a magukfajtátokal bíbelődjem. Magukkal, akik telefonálgatnak, hogy így, meg úgy, de könyv sose lesz belőlük. Csak beszélni, csak szerepelni akarnak. Ahogy maga is mondta: kiadni, kiadni a gondolataikat. — Régóta? — Aránylag új szolgáltatás ez. A szerkesztő urak és hölgyek unták a zaklatásokat, a telefonokat, ezért a Főnök úgy határozott, s azt hiszem, helyesen, hogy kell valaki, aki leveszi a szerkesztők válláról ezt a gondot. Veheti úgy is, hogy a munkámat végzem, amikor magával beszélgetek. 606
