Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Deák Tamás: Száz év Madách (esszé)

Pórnőnek Tankréd kegyes Izórájához? Akinek a kamomája kénytelen kifejteni, hogy Hiszen a nő se’ szellem csak merőben.

Képiemé ezt már a maga erejéből felfedezte, s levonta a konzekvenciáit. Hol az a művésznő, aki mind e különbséget hihetően s valamennyi színben egyformán hatásosan megjelenítené?

* * *

A Tragédia egyik kolozsvári főpróbája után, amikor még kíváncsiak voltak a véleményünkre (de azért ügyeltek, hogy túl későn tudakolják), Anitái Árpáddal próbáltuk elmagyarázni egy autodidakta rendezőnek, mit írt Madách Hegel szellemében, mit nem.

Süket füleknek beszéltünk. A „koncepció” a forgószínpad volt. Továbbá a „materialista” Lucifer ab ovo győzelme az „idealista” Ádám, s a filozófiailag szintén elmarasztalandó Isten fölött. Nem mondom: Isten nem olvasta Marxot, sem Ádám; Madách Imre is aligha. E lesújtó tények még a tudatlanság tágas keretei között sem indokolják Lucifer igazolását a Jóra törekvő emberrel szemben. Minek a jelképes- transzcendentális nihilizmust nyomatékosítani egy drámai kötélményiben, mely nem az emberben, hanem az evilági történelemben — egy levert szabadságharc meg a börtön keserves tapasztalatával írója idegrostjaiban — talált a nihilizmusra? Ezen nincs mit szépíteni, Madách ezt mondja — Hegellel szemben. Mert a német idealizmus XIX. századi mestere még egy általa nagyszabásúan kiagyalt VilágszeOiemben vélte a történelem kitudhatatlan értelmét megtalálni. Valamilyen értelmet, ha mégoly elvontat- bizonyíIhatatlant is, talált benne. Madách nem talált, s nagy műve — mint e keserves tapasztalatának és felfogásának zseniális bizonyítása — hajlíthat® ti an következetességgel konstituálja műalkotássá a Történelem és az ember történelmi vállalkozásainak teljes értelmetlenségét. Egyik érdekes levelében ezt írta Szász Károlynak: „Azt mondod ti. a többi közt, hogy a reformáció nagyszerű mozgalmának nem lett volna szabad kimaradnia az emberiség történetének képeiből. Ezt én is teljesen osztom [nóta bene: Madách katolikus volt! D. T.], sőt művem írásánál is előttem állt ez igazság, de magát a tulajdonképpeni reformációt mint győzelmeset nem véltem használhatni a tragédiában, mert ha használom, azt is kénytelen vagyok valami olyan kiábrándulással végezni, mint többi jeleneteket, hogy ti. ez sem vezetett célra.” Kell-e ennél világosabban megállapítani Madách szemléletét és nyilvánvaló törekvését? Az „Ember küzdj, és bízva bízzál!” nem a cáfolata ennek az inkább merev, semmint megalkuvó pesszimizmusnak, csupán hitbeüleg megengedhető feloldása — olyasmi, mint a moll- hangnemben szerzett prekiaszikus zeneművek irgalmas lezárása egy megváltó dúr- akkorddal. Babits szerint „... a »Küzdj és bízva bízzál« szinte engedmény és ellentmondás színében tűnik föl. Visszarettenés a legsötétebb konklúzió elől... Majdnem gúnynak hat az, ahogy Ádám, nem kételkedve a jövő rettenetes semmiségében, a csalódások reménytelen körforgásában, a nyomtalan pusztulás bizonyosságában, amelyet Lucifer elébe fest, mégis elfogadja ezt a sorsot. Oly gyengeséggel, mely azt szinte igazolja s megérdemeltté teszi.”

Babits szögezte le azt is, hogy bár „igaz, hogy a költészetben »a forma a lényeg«. De Madáchinál éppen az eszmei tartalom a forma. Más filozofikus költeményben színeken és életeken ét csillognak az eszmék. Madáohnál az eszméken ég keresztül az élet, a líra.”

A színházak, ha előfordul nagyritkán, hogy helyesen értelmezzék ezt a maga mivoltából nehezen kiforgatható eszmei tartalmat, többnyire a minden áron való modernizálással rontják el a dolgukat. Pedig nyilvánvaló, hogy Az ember tragédiáját éppúgy fölösleges modernizálni, mint a Hamletet — hiszen e remekművek jellemző vonása egyetemes érvényű, tehát amúgy is mindig modernnek érzett, csak épp magasabb rendű időszerűségük. A Tragédia modernizálása azért is kétséges értelmű erőszako54