Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Takács Imre: Aszinkron, Fábián emlékére, Életfilozófia (versek)

Fábián emlékére

— Bekerítettek teljesein. Ravaszkodni sincs kedveim — mondta Fáibán, aki fölkelt megboldogító halálából.

— Nem látszik, hogy örülnél visszajuttatott életednek! — ezt én mondtam.

— Mit kezdjek vele? Ebben a bekerítettségben? És -vajon neked jó volt-e életben lenned egyfolytában ? Én legalább tíz évig nyugodtan voltam lent a sírban.

Űjra én szóltam: — Semmit se pihentél ki. Németesen megfogalmazva: Nagyon neki vagy-menve a falnak most is.

— Veszék biciklit — szólt Fábián.

— Mármint kerékpárt. Két kereket.

— Űtravaló pénzem volt elásva, kint a szőlő végében az öreg meggyfa alatt.

— Gondoltad, hogy lehet még 'szükséged rá?

— Nem hittem igazán. Persze, hogy nem. Gsák már utáltam azt a pénzt is ... Az ásót nem annyira.

— Azt mondják, te akarattal haltál meg, mert kívántad.

— Most 'is olyan hazug a világ? — kérdezte ő, Fábián.

— Az aljnövényzete nem, a nagy fái siem, a madarai sem, a kutyái sem, a lent élő emberei sem. Nem hazug, én másként mondanám: nem őszinte; bár amiket és akiket fölsoroltam itt, őszinték is. Az eső eső, a köd köd, a sirás sírás, a hó hó.

Fábián ült sötétszürke ünneplőjében, .amelyben eltemették. Régifajta cigarettát szívott, -amelyet most már nem gyártanak. És mikor a füstöt kifújta, megcárógaitott -a pillantásával, ahogy régen. Aztán a fejtét lehajtva mondta halkan, mintha csak magának mondaná, nem is nekem:

— Miért nem tudod kinyögdócselni, amit én kérdezek?

— Tíz éve, ugye, tíz 'éve volt. A festő temetéséről jöttünk hárman. Emlékszel, hogy akkor se mondtunk semmit? Se te, se én.

Életfilozófia

Nem állok meg a fal előtt, nem panaszkodok

a fainak.

Kimegyek a körüllőhétő rét-középre — mint Lét-Középre.

542