Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Tandori Dezső: "Könnyű nyomokban" ...?!
várják Dánielt: nehéz, ám mindenhogyan elégiára utaló kérdés. Hogy a lelket „szebb korba szállni el” készté e hajdani költő, Tóth Árpádnak nyilvánvalóan végső-pontos megfigyelése, egyben azonosuláslehetőség jelölése is. Ma, ennyit okvetlenül el kell tűnődve mondanunk, aligha így nézzük Berzsenyit; ám hogy nézetünkben integrálva van az innét-onnét fél évszázados cizelláció idegekig érő hitele, szintúgy nem lehet vitás. Mik is annak az ódás elégiahangnak a tényleges elemei, a görgetett anyag részei, melyet-melyeket a most ünnepelt költő oly feltétlenül tár-zár épülésünkre, de — mert elevenha- tóan — megrendülésünkre? Csak néhány vers, főleg versrészlet elővételével mondható róla bármi továbbindító. A sor, mit e dolgozat címébe vettem, A Múzsához című klasszikus formájú hét szakasznak áll eléggé a bevezető részében. Most az első szakaszt idézem, és ferde vonal jelöli a sorvégeket, függőleges pedig azt a metszést, amely az „ókori” alakzatot magyarosan osztja, s olvasói élményünkbe így lopja be: azt hiszem, Berzsenyinek máris oly tulajdonára mutat rá ez a korántsem újdonat-fölfedezésű kettősség, sőt, eredendőség, amely a — figyelmünkből is fakadó — közellétét szinte elegendőképp indokolja: „A te ernyődnek J kies alkonyában / Andalog szívem, | Helikon leánya! / Almaim tündér | ligetit te hímzed / Bájos ecsettel.” Vagy tovább: „A szökő Hórák { mosolyogva lengnek / Büszke hullámin magas énekednek. / S halhatatlanság t koszorúi nyílnak / Könnyű nyomokban.” Még valamit. Ha ennek a bukolikus-sétálós lejtésnek bármi emelkedettsége van, stilizáción-épp-túlija is talán, érzésem az: nem több az egész, mint amit a járkálós-világérzékelő, kicsit épp világ-kívüle boldogságérzetünkhöz — mert máskor oly igen a világban! — örömmel látunk. 2. Nézzük még e vers alábbi sorát, s ne is jelöljük külön a nemzeti metszetet: „Mély sugallásod kiemelt magamból”. Erre a sorra régebbről nem emlékezem; s most megjegyeztem, az előbbiekben említett napi használatra. Mond ilyet ma az ember? Erezünk így? Okvetlenül. Csak — legfölebb — a kettő, az érzés meg a mondás nem jár általában együtt. A költészetnek azonban mindig ez volt és marad az egyik stilizációeszköze; összehozza a másképp különözésre hajló ere- dendőségeket. Ha egy vízfolyást követünk, helyben-szemünkkel, ha bármi eleimélyedés tárgyát fogjuk be valós ottlétünkkel ilyesre alkalmas helyen, mon- dódik-éreződik ez a' mély sugallás, mely magunkból kiemelt.. . valami többre lettünk képesek tehát, s fölösleg volna sorolni, akár a kései nagy Kosztolányi- verseket érintve is például, az emelkedettségnek ezt a legmindennapibbját; pezsdítő elemünket, mely nélkül, ha bevalljuk, ha elhanyagoljuk, nem tudunk érdemi és a meglétet örömérzettel megtisztelő módon léte zni. Vagy egy korábbi sor itt, nyilvánvalóan a „könnyű nyomokban” járó Múzsához szólva: „Megszeged reptét az örök tűnésnek”. A felezés pontos, az osztás közelhoz; s bárki-bármi szeretett lényre-tényre mondhatjuk-érezhetjük. Egy fa kitavaszodására, egy hozzánköregedő madárra, egy alkalmi látványú zöldre-virágra, soha közelünket nem igénylő levegősuhanásra, szárnyra. Emberre? Itt jön a Berzsenyi-hang nagy igénye. Emberre akkor érvényes ez az elégiái emelkedettség-látszat, ha megváltódik; ne mondjuk-e: ha nem kell emelkedettségnek maradnia, mert az emberállag, melyre vonatkoztatható, evidensen azonos önmagunk legjobb-mód megszólaló, megszólalni vágyó, önmagát megváltani vágyó valójával. 529
